Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Mikó Imre: Széchenyi és Wesselényi nemzetiségi politikája
548 Mikó Imre tenni, a falusi és városi iskolákban a magyar nyelvet tantárgj>^ként, a kisdedóvókban pedig kizárólagosan kell tanítani. A későbbi törvényhozás ez utóbbi kívánság kivételével a többit meg is valósította. Ezekkel a tervekkel nem a nemzetiségek elmagyarosítása, hanem a magyar nemzetiség kiművelése volt Wesselényi célja, amint azt Széchenyi szellemében kifejezte: „Tudomány, mesterségek s ízlés mezején eléhaladttá váljon a magyar; s nemzetisége bélyege mívelt- ség legyen.“ De azt is tudta, hogy ez a nemzetiségi politika csak a nemzet erőinek összefogásával valósítható meg s ezért szózatának végakkordja: „így a velünk nem egy fajokkali egyesség — bármi kívánatos legyen is — nem függ egészen tőlünk; ellenben teljesen hatalmunkban áll: nekünk magyaroknak mi magunk közt szorosan egyesülni. Nincs teendőink közt ezen egyesülésnél szükségesebb. Enélkül minden, mit jóra termett kebelnek óhajtani kell, sőt fenn- maradhatásunk is csak hiú álom. Azért egyesség Icözöttünk magyarok közt"^í Míg Wesselényi első nagyobb munkája, a ,ßalUiletekröl" akadémiai dicséretben részesült és az ifjúság legolvasottabb könyve lett, a „Szózat“ alig váltott ki érdeklődést, megértést pedig egyáltalában nem. A „Szózat“ megjelenése után Wesselén}^ sorsa ugyanaz lett, mint a Széchenyié az akadémiai beszéd elmondása után; kortársai nem értették meg, borúlátását indokolatlannak tartották és a szabadságharc tragikus eseményeinek kellett jönniök, hogy a nemzet felébredjen Kossuth optimizmusának igézetéből. Wesselényi életének utolsó éveit is a nemzetiségi kérdés feletti töprengésben töltötte el. Zsibói magányába visszavonulva él, ahol csak ritkán jár vendég, de akkor olyan mint Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Vörösmarty Mihály. Élete alkonyán egyetlen vigasza az erdélyi unió létrejötte, ami leginkább az ő nevéhez fűződik. Most már a román kérdés és az orosz veszély nyugtalanítja. Felismeri a magyarromán sorsközösséget és vakon is felutazik a pesti országgyűlésre, ahol 1848 augusztus 25-én törvényjavaslatot nyújt be a románok ügyében. Ezzel kapcsolatos felszólalásában elmondja, hogy nem használja többé az „oláh“ kifejezést, mert az oláhok származásukra való tekintettel „románoknak“ óhajtják magukat neveztetni. Kívánja, hogy a vallásukhoz és nyelvükhöz ragaszkodó románok érdekében tegyék meg mindazt, amit jogaik veszélyeztetése nélkül tenni lehet. „A románoknak honunk határain belöl és kívül jövendőjükét tekintve, érdeke azt kívánja, hogy a magyarhoz hajoljanak, és a magyarral fogjanak kezet, mert nincs nekik természetesebb szövetségesük, mint a magyar, már azon sorsrokonság is létezik közöttük, hogy ők mindenkép elszigetelve, magokra hagyatva vannak, míg a szlávok és németek, egy nagy törzsöknek ágai, melyektől szívhatnak táplálékot; de a magyar úgy, mint az oláh, csak önerejére, sorsára van hízva Esdve kéri a házat, hogy az egyetértést és békét szolgáló javaslatát fogadják el. A javaslat a következőképen szól: S» I. m. 344—345. 1. Pap Dénes: A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban. Pest, 1866, II. k., 56. 1.
