Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom
534 Erőss Alfréd gyódásban több igazság, mert több őszinteség van, mint a klasz- szikus gondolat kimért njnigalmában. Hol van tehát az igazság? A mítosz csak sejti, a kinyilatkoztatás a maga egyszerű fönnségében tárja elénk. A véges valóban egyesül a Végtelennel. Nem úgy, hogy a világ változnék istenné, hanem egy történeti tényben valósul meg a csoda: az Ige megtestesülésében. A véges emberi természet nem »semmi«, nem »tagadás« csupán, hanem önmagában is érték, s épp ezért képes és méltó arra, hogy a végtelen isteni természettel egy Személyben egyesüljön. A gazdag krisztusi kinyilatkoztatásból csak ezt az egy, mindenesetre alapvető misztériumot emeljük ki, mint amelyben a Kal- cedonikum alapján teljesen megegyezik a katolikus és a református fölfogás. A többi már szinte magától következik: a Megváltó keresztáldozatában a »halál« valóban »élet«, s a »megaláztatás«, »megdicsőülés«, a »tehetetlenség« igazi »hatalom«, s az önátadásban való »megsemmisülés« a lét igazi »teljessége«. Tévedés volna azonban, ha a kinyilatkoztatás igazságaiból akamók megmagyarázni és értelmezni a mítoszok fogalmi rendszerét. A megtévesztő hasonlóság el nem fedheti a gyökeres ellentétet. A mítosz mindenkori tulajdonsága, hogy vallási kotumusba öltözik s a teológia fogalmaiba rejti céljait. Napjainkban a »szavak devalvációjának« egész orgiáit szemlélhetjük (v. ö. Kósa Pál cikkét a »Keresztyén Igazság« júliusi számában). A szélsőséges fajmítosz a legszentebb keresztény fogalmakat bitorolja és a föld szentségét sokszor templomi szavakkal imádja a népi irodalom. A bolsevizmusban pedig az orosz messiánizmus eszméi lobognak, s valószínű, hogy a mai orosz katona »ítélőbírónak hiszi magát egy romlott világ fölött, melyet neki kell megváltania« (Gorkij). A mítoszok titokzatosságában is van valóság: a mysterium miquitatis Luciferje szólal meg mögötte. Már Babits észrevette, miként vonul végig az európai irodalmon a szatanizmus kísértet- járása, s miután a gall szellem kijózanodott öleléséből, a germán agyakba fészkelődött, hogy onnan osonjon át a magyar tájak felé. Nem Földi-féle olcsó ponyvára gondolunk, hanem arra a finomabb kísértésre, mely a modem mítoszok ködparipáján olykor-olykor megjelenik a magyar pusztán. Sciacca »II Secolo XX« (1942) c. kétkötetes összefoglalásában már arról számol be ugyan, hogy a bölcseletben az ideálista irányzatokat fölváltotta a »spiritualismo cristiano«, mi azonban még messze vagyunk ettől az állomástól. Nálunk még a mítoszok réme járja, úgy amint valamikor megindult a kelta szigetek ködös világában. Ne feledjük ugyanis, hogy Shelley pátosza megelőzte a N5mgatosokat, s Blake William eksztatikus költészetében már megtaláljuk Nietzsche legszebb mondatait. A »Menny és Pokol háizassága« eredetibb, mint a »Jenseits von Gut und Böse«, és a »Pokol közmondásai« szellemesebbek Zarathustra szólamainál. Az ember tragédiájának egy való jelenete bontakozik ki szemeink előtt, melynek Ádámja egyszemélyben a magyar író és a magyar paraszt. Semmi sem volna leverőbb, mintha épp magyar írók vállalkoznának arra, hogy akár anyagi előnyökért, akár szűklátó
