Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom
Mítosz, vallás és irodalom 527 zik. Megdöbbentő az a hasonlóság, amelyet a német fajmítosz irodalma és a népinek mondott magyar irodalom között megtalálunk. Kétségtelen, hogy nem epigon követés, vagy bármi rokonszenv bogozta meg köztük ezt a rokonságot, hanem valami más és vitáli- sabb hatalom, melyet »korszellemnek« Vagy a civilizáció »kultur- hatásának« nevezünk. Az utókor talán pontosabban tudja majd meghatározni ezt a jelenséget. Számunkra azonban elég a tényállás, hogy meggondolkoztasson és megfontolásra intsen. Vajon kinek lépteit készíti elő a mitikus szőnyeg, melynek első szálait Szabó Dezső verte ki nálunk az irodalmi osztovátán? Irodalom sok van és mind igazi. Minden kultumépnek saját művészete, költészete, dallamvilága van s ezekben nyilatkozik meg a nemzet egyéni alkata. A mítosz azonban emberien közös, csak egy van, s hasonlókép csak egy az igazi vallás, az emberszív örök szomjúsága Isten után. A vallásosság lényege az ember tudatos hódolata és feltétlen odaadása Istennek. A mítosz épp ellenkezőleg megtagadja az isteni Fönnségnek kijáró tiszteletet, s vagy nyíltan az embert isteníti, vagy — ami végeredményben ugyanaz — magacsinálta isteneket, eszméket, vagy eszményeket imád. A név változik idők, tájak és divatok szerint. Ma divatos a népiség, holnap a technika, holnapután a filozófia. Valamikor az észnek emeltek oltárt, máskor a pénz, Midas vére, s ismét máskor az egyenlőség, testvériség, voltak a vallásvesztett tömegek istennői. Sokan és sokszor megállapították, hogy nemzedékünk legnagyobb betegsége, minden romlás kérge alatt s.z emésztő szú: az igazi vallásosság hiánya. Ezt talán senki nem érzi jobban, mint a népi írók. Németh László sokszor ki is mondja, mennyire »hiányát érezzük földrészünkön a vallásosságnak«. Máskor: »Isten pénzének az elvesztét egyre többen fájlaljuk«. És rögtön kész a javaslattal egy új európai vallás megalapítására. Javaslatát már ismerjük a berlini »Die Runde« törekvéseiből, melyeket nálunk a »Sziget« képviselt: újjászületni az antik görögségben! Mások új humanizmusnak, ismét mások új pogányságnak könyvelik el ezt ts, akárcsak a többi valláspótló, mítoszébresztő kísérletet. Lényegében mindenik azonos. Csak egyben üt el az újpogányság a régitől, a föltámasztott mítosz a halottól. Thomson Francis összehasonlítja egyszer a görög mitológiát úgy, ahogy a klasszikus költők ismerték, azzal az új Olympusszal, amelyet Keats és modern követői énekeltek meg. A párhuzamból kitűnik, hogy az újpogány mítosz sokkal megejtőbb, szebb és veszedelmesebb, mert megkóstolta a kereszténység borát (Nietzsche szerint: méregborát) s olyan ízekkel gazdagodott, amelyeket Krisztus előtt nem ismertek az emberek. A görög költészet szép, de a görög vallásosság száraz és rideg. Mindaz, ami az újpogányságot vonzóvá teszi: a kereszténység koronájából kitört ékszer (The Works III, 38—51). Tulajdonképen nincs is újpogányság, nem is lehetséges ott, ahol a kereszténység abszolút felsőbbségével egyszer meghódította a lelkeket. A pogányság meghalt s ami nevében kísért, az tulajdonkép nem más.
