Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom
528 Eröss Alfréd: mint hitehagyott, megmásított kereszténység. Ezért veszedelmesebb. Illyés Gyula világosan meglátta. »Még pogánynál is rosszabb: egy hitehagyott« (Puszták népe, 59). Nekünk pedig, amint azt Järventaus »Kereszt és varázsdob« c. páratlan remekművében sejtteti, de csak sejtteti, a fordított utat kell járnunk. Vagyis mindazt, ami szép és szeretetreméltó volt az ősök vallásában — főkép azt, ami a lélek mélyén igazán vallás volt, nem mítosz — mint Istentől jövő magyar ajándékot megnemesítjük krisztusi életünkben. így gondolkozott a történeti tanúságok szerint maga Szent István (v. ö. Hóman: Szent István, 174) és az ősegyház minden nagy tanítója, valamint a középkor, amely művészetében a Szibillákat a próféták mellé helyezi. Sőderblom ebben látta az élő Isten legszebb bizonyságát, aki minden időkben s minden népnél ugyanúgy mutatkozik meg. A fölvilágosodás embere valószínűleg azt mondotta volna a »század mítoszáról« vagy a »divatos népiségről«, hogy egyszerűen mágia. A fajiság, a népiség megváltó erejében hisz, holott épp ellenkezőleg a népet, a fajt, a kultúrát kell megmenteni! Mágia ugyanis minden filozófia vagy világnézet, amely teremtett dolgokban keresi az üdvösséget, vagy hisz az önmegváltás lehetőségében. Vallás pedig az, ha nem mástól, mint egyedül Istentől várjuk a boldogságot s még hozzá azon az úton, amelyet szent Fönnsége megmutatott. Magát az Isten-szabta utat fölkutatni már a hittudomány feladata s túllépi cikkünk kereteit. így csak arra lehet érkezésünk, hogy az eddigiekből az általános következtetést levonjuk. Mítosz vagy vallás — ez a jelszó. Vallás pedig magyar viszonylatban csak egy lehet. Mert a kereszténység egy, amint egyetlen a vágyódás utána, amely örök halmok kívánságaként végighullámzik a pogány népeken. A halmok azonban halmok maradnak. Minden nemzet új színt jelent ebben az egységben, új dallamot az örök szimfóniában. Csak végig kell jártatni szemünket a kerek világon. Minden időnek, nemcsak a gótikának, s az antiknak, még a barokknak is van külön művészete, külön stílusa. A népeknek is. Mert mégiscsak más pl. a magyar gótika, mint a délnémet, vagy az északi vörös. »Ezt ma már az osztrák műtörténet is elismeri« (Századok, 1932, 339). Csak a mai kornak nincs még sajátos stílusa, de nincs vallásos művészete sem. Hogy csak egy közeli példát említsünk, viszonyítva mennyire eltörpül a mai Kolozsvár minden kulturalkotása a középkoriak mellett... A régi pogány birodalmak művészete mindenkor a legnagyobbat alkotta vágyódó hitében és a kereszténység is művészetének javát szentelte Istennek. Egyedül a mítoszoknak nincs jelentős alkotásuk, hanem csak varázsdobjuk, varázsénekük, sok apró fétisük. Akárcsak a modem irodalomnak. Pedig csak az »írói magatartáson« van a hangsúly. Találóan mondja valahol Karácsony: »szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül, mindenestül magyar vagyok. Mindenestül vagyok rossz, cselekszem rosszul, reagálok hibásan, tévedek súlyosan, vétkezem irtózatosat, nem mint magyar. A magyarságom épolyan levetkezhetetlen és egy
