Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 8. szám - Mikecs László: Magyar nevek
466 Mikecs László választásában is hajlamos százév előtti nemesi osztályunkat utánozni. Ezért kereszteli gyermekeit Attila, Botond, Csaba, Csongor, Szabolcs, Ildikó, Gyöngyvér, Tünde féle nevekre, nem tudva, hogy ezek nagyobb része korántsem ősmagyar, hanem csak százéves név, Vörösmarty, Pázmándi, Horváth és más költőink találták ki eposzaik számára. A mozgalomnak — ha lehet így nevezni — a tura- nisták a fő propagálói, akik számtalan kiadván5mkban közlik a keresztelésre ajánlott magyar nevek jegyzékét, benne tudatlanul nem egy germán, szláv, zsidó, török stb. nevet is. De nem siklunk el a szándék fölött azért, mert gyatra a tehetség, mely szolgálatába szegődött. Ösmagyar neveket akarnak a turanisták s velük társadalmunk egy része, keresztnevekül, s ha megkérnék egy tudós nyelvészünket, az össze is tudná írni nekik néhány fentmaradt, hiteles ősmagyar nevünket. De vájjon válasz- szuk-e ezeket keresztnévül? Azaz helyesen jár-e el társadalmunk egy része, amikor ősmagyar neveket akar adni gyermekeinek? Ha a nevek kutatásával foglalkozók ráakadnak egy-egy régi magyar névre (melynek olvasata, megfejtése nemegyszer nehéz fejtörést okoz), nem tekintik azt teljes értékűnek addig, amíg analóg páirjait meg nem találják. Ez ugyan tudósi, kritikusi óvatosság, de talán annak az érzése is, hogy a neveknek nem természete, mint valami elkényeztetett dísznövénynek, egyedül díszelegni. Mint tipikus kollektiv alkotások, nagy tömegben érzik jól magukat, ha itt is, ott is ajkukra veszik őket az emberek, ha százak, ezrek megjelölésében élnek. Lehet, hogy az újonnan felkapott »ösmagyar« nevek valamikor sok embert jelöltek. Erről azonban sem hagyomá- njmnk, sem írásos emlékünk s így tudásunk sincsen. Ezért, ha ép az érzékünk a nevek természete iránt, lehetetlen nem éreznünk, hogy mily árvák., mennyire elhagyottak a Csaba féle nevek az élettől dagadó István, András, Pál félék mellett, melyekről jól tudjuk, hogy múltban s jelenben magyar közösségünk milliói hallgattak és hallgatnak rájuk. De persze nem zavar ilyen meggondolás, ha társadalom, turaniz- mus az ősmagyar nevek felé fordul: egyszerűen jó, derék magyarságát akarja ezzel kifejezni. Sajnos, nem tudja, hogy éppen ósdi, elavult, kultúrában elmaradt magyarságáról ad általa bizonyságot. Száz évvel ezelőtt ugyanis a romanticizmus fordult a nemzet őskora felé, azt hívén, hogy abban találja meg a legtisztábban, legkifejezőbben, a magunk esetében a legmagyarabban, nemzete, népbe tulajdonságait, szokásait, — neveit. Azóta azonban számos jelenség vizsgálata alapján megtisztult e nézet s azokban a jelekben, adatokban, újabb korokban keresi egy nép sajátságait, alkotásait, — neveit, melyeket konkréten vizsgálni tudunk, tisztán, világosan látunk, s nem azokban, melyek között a fantázia s tetemes nemzeti sovinizmus volt a kalauz. Ma már pl. nem azt a ködbevesző homályos tömeget tartjuk népnek, melyről képzelgiink, hanem azt az aránylag újabb időkben összeforrott közösséget, mely életének, munkájának, alkotásainak ezer és ezer nyomát, jelét hagyta ránk s teremti ma is, — melyet tehát világosan látunk. Aki pedig tudomást vett az emberi szellem e modern, romanticizmust túlhaladó megállapításáról, az azt a nevekre is vonat
