Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 8. szám - Mikecs László: Magyar nevek
Magyar nevek 455 van, hanem hangértékén, az i-n. Csak véletlen, hogy a magyar helyesírás régi, ingadozó korszakaiban az, i hangot y betűvel is jelölték. Éppen ezért a merő véletlen szabta meg azt is, hogy régi nemeseink közül ki tett a neve végére i-t s ki y-t, nem is szólva arról, hogy sokan egyszer i-vel, egyszer meg y-nal írták nevüket. Mindenki meggyőződhetik erről, ha pl. a Szilágyi-féle milléniumi 10 kötetes történetet forgatja, mely igen gyakran mutatja be fakszimilében a történelem szereplőinek aláírását. Az y csak a 17. és 18. században került túlsúlyba, a barokkban és rokokóban. Bizonyára azért, mert e kornak — mint ismeretes — kedve telt a cikomyá- ban. Nemcsak az oltárok oszlopait csavarta meg s nemcsak az emberek parókáit fodorította meg, hanem az aláírásokat is kicifrázta. S erre az y a nevek végén sokkal alkalmasabb volt, mint az ?. Akármi is azonban az y győzelmének az oka, a múlt században már egyedüli kifejezője lett a nevekben a közvélemény előtt a magyar nemesnek, s ennek kizárólagos joga, szerepe miatt a magyar nemzet politikai és szellemi életében, — egyúttal az igazi magyar embernek. Asszimilánsainknak, akik tulajdonképp először kerültek szembe' a magyar név problémájával (ezért lett az ő vélekedésük a közvéleményünké is), minden vágyuk az volt, hogy egy t/-os magyar névhez jussanak. Mikor ezt később elzárták előlük, sokan ravaszul gyi, lyi, nyi, tyi végű neveket választottak, hogy elmondhassák: az y-os kettőshaugzó miatt nem írhatnak y-t a nevük végén. Rendben volna, ha ez a multszázadi magyar tünet, neveink társadalmi, nemesi szempontú méltánylása, a múlt századdal kimúlt volna. De csak egy listán kell végigfutnunk, amelyen rajta vannak a mai kor megmagyarosított nevei. Az i-hez, s ha lehet, az y-hoz térnek vissza állandóan, tanúsítva, hogy a multszázadi felfogás az y-o& magyar nevekről még ma sem változott meg. Sőt, az asszimilánsok révén az er«ieti magyar nevűek között is elterjedt: nem egy szégyenkezve sütné le közülük a szemét, ha a sors valanülyen fordulata megfosztaná az y-tól, magyarsága legbüszkébbnek tartott jegyétől. A jelenség nemcsak a nevek életét kutató számára különös, hanem s főleg a társadalomvizsgáló számára meggondolkoztató. Azt mutatja ugyanis (mint még számtalan más, apró, de biztos következtetésre jogot adó jelenség), hogy társadalmimk a multszázadi állapotában s formájában ragadt meg, s hiába a sok beszéd, elszórt akarat s kezdte el ma is megbecsülhetetlen értékű tanulmányával, a Feketekörös- völgyi magyarság településé-vel (Földrajzi Közi. 1913, 451.). Ma a munkálatokat Mályusz Elemér vezeti, aki maga Túrőc megye településéről értekezett (Túróc megye kialakulása, Bp., 1922.), s a településtörténet feladatait, jelentőségét tisztázta több írásában. Az ö irányításával indult meg az a sorozat, melynek mintaszerű első kötetét (Szabó 1.: Ugocsa megye. Bp., 1937.) remélhetőleg nemsokára újabbak követik. A Mályusz-szemináriumban — nílnderröl volt már szó a Hitelben — eddig Nyitra, erdélyi Fehér, Szatmár, Bihar és Máramaros megyék középkori településéről készültek értekezések, azonkívül a felsőőr! magyar népszigetről, jászkun reformátusok leköltözéséröl a Bácskába, n. József alatt, rengeteg személy- és helynevet tárva fel a múltból. A további feltárás a Teleki Pál Tudományos Intézet egy-két osztályának és a pesti bölcsészkar! Magyarságtudományi Intézet bekapcsolódásával lendülettel folyik.
