Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 7. szám - Kéki Béla: Kolozsvár színházi és zenei élete
Szemle 451 hogy ízlésünk szerint kicserélhessük a Traviatát a Simoné Boccanegrával és a Szöktetést az Anyeginnel. Kellemes társasjáték az ilyen csere-here, de aligha több, mihelyt komolyan fontolóra veszünk két kikerülhetetlen adottságot. Egyik az, hogy merőben új társulattal kellett a munkát elkezdeni, frissen toborzott zenekari és énekkari tagokkal és énekesekkel, akik először léptek színpadra. Nyilván a világszerte legjobban ismert, a fülünkbe gyermekkorunk óta beidegzödött operák Ígérték a betanítás mimkája számára a »legkisebb ellenállást«. Másik a közönségnevelés kérdése. Bár a múlt század közepe táján, legkivált Káldy Gyula érdeméből, a színpadi zene itt pompásan virágzott, Verdi-bemutatókkal a nyugati nagyvárosokat, Párizst is előztük, de a századforduló idején már egy Thomas-, vagy Flotow-opera előadása is nehézségekkel járt, wagneri mű 1913-ban szerepelt először kolozsvári színlapon (ahogy akkor írták): A bolyongó hollandi. A román opera húsz éve a magyar közönség szélesebb rétegeire politikai okokból nem lehetett hatással, ezért indokolt a műsor olyan megszerkesztése, amely a zárt formákban írt mozarti vígoperától Puccini verizmusáig jó áttekintést ad. Operai viszonylatban más szempontok nyomulnak előtérbe, ha a társulat-szervezés problémájához közeledünk; a művészet és kenyér kérdését kell fölvetnünk. Tarthatatlan ugyanis, nézetünk szerint, hogy az a művész, vagy művésznő, aki operák vezető szerepét énekli, — tekintetbe véve a hangbeli adottságot, tehetséget, készültséget és a fizikai és szellemi teljesítményt, — olyan javadalmazásban részesüljön, mint egy kis- hivatalnok. Helyes volt, hogy két évvel ezelőtt minden jelentkező fiatal énekest szerződtettek, mert csak az előadások szűrője válogathatta ki a megfelelő tehetségeket, de két év múltán már kialakulhatott a tiszta kép az együttes tagjairól. Tavaly még négy drámai szopránja, két koloratur- énekesnője és egy lírai szopránja volt a színháznak, mellettük hét mezzoszopránja és altja, öt tenorja, négy baritonja és négy basszusénekese. Gondos körültekintéssel végzett számvetés után úgy látjuk, hogy a magánszereplők száma a tavalyi 28-ról 20-ra csökkenthető, mert két koloraturénekes- nővel, két drámai és két lírai szopránnal, négy mezzoval, ugyancsak négy tenorral, három baritonnal és basszistával minden, Kolozsvárt szám- bajövő operai feladat megoldható. Különben Patáky Kálmán és Laczó István egész éven át vendégként erősítették az együttest. (Bár színházunknak aí reklámtól való szemérmes irtózása miatt a közönség fellépésükről nem mindig szerzett idejében tudomást.) Külföldről négy vendégünk volt; Svmrowsky János, Torsten Ralf, Warneyer Marianne és a kolozsvári származású Katona GyvZa. Hangversenyéletünkről sokmindent elmond a statisztika. Filharmó- nikusaink hat zenekari estet rendeztek; az elsőt Vaszy Viktor vezényelte (közreműködött Ticharich Zdenka), a másodikat Mengelberg, a harmadikat újból Vaszy Viktor (ezen a hangversenyen Károlyi Gyula zongorázott), a negyediket Csilléry Béla, az ötödiket Kodály Zoltán és a hatodikat Failoni Sergio (közreműködött Országh Tivadar), öt énekkari hangversenyben volt részünk; itt járt a szombathelyi Schola Cantorum és a Gamma-kamarakórus Pestről, azonkívül szerepelt a kolozsvári Egyetemi Énekkar és kétszer az Éneklő Ifjúság. Kamarazenét csak a Dahlke-triótól hallottunk. Ezzel szemben 12 esetben lépett fel önállóan hangversenyző művész Kolozsvárt az elmúlt évadban. A sort Dohnányi Ernő és Zathu- reczky Ede szonátaestje nyitotta meg, azután így következtek a művészek időrendi sorrendben; Faragó György, Magistretti, Rosier Ede, Dämmert Udo, Török Erzsébet, Peskó Zoltán, Zathureczky Ede, Dohnányi Ernő (most már külön-külön), Rösler Ede másodszor. Böszörményi Nagy Béla és Faragó György másodszor, összesen 24 hangverseny. Félannyi,
