Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 7. szám - Salamon Sándor: A románság képe a magyar irodalomban 1875-ig
A románság képe a magyar irodalomban 423 családjaikat s a »vérszomjas, bosszúálló, cinemintyés oláh« képe egyre feketedik. Gyöngyösi János leoninus poétánk költői hevülettel kel ki a »kegyetlen oláh« Klóska ellen. Mátyási József helikoni stílusában »Pártos KatUina... dühödt Kain«-nak aposztrofálja Hórát, Bölöni Sámuel is él a Catilina-hasonlattal s a régi humanista fikcióval: »Ha igaz az: Rumun, hogy oláhot tészen. Az is: eredetet, hogy Rómától vészen. És ha mindkettő: ne tsudáld, hogy olly vad. Mert Romulusnak is volt szoptatója vad«, Götffy Borbála emlékirata Kuncz Aladárt juttatja eszünkbe olyan fenkölt, olyan nemes tárg3dlagossággal ír a szenvedésekről, olyan erős hála érzik soraiból az emberséges románok iránt. Négyezer magyar áldozatra ez volt a magyarság bosszúja: egy-két emlékirat, néhány vers, epigramma. A felkelő oláh képe a köztudatba vándorol s irodalmi helyét új vonásoknak engedi át. Kisfaludy Sándor »hamis oláh«-tól tart, Csokonai Mikessel érezve enilegeti a szép Moldvát, de mit ér a föld, ha nincs benne »oltára Pállasnak«. A »szép oláh fejémép« s a lusta oláh férfi kedélyesen megfér György László Arokalji énekében. A kor legműveltebb erdélyi utasa, Kazinczy s az ő finom ízlését meglepi »az igénytelen, a szegény, a félénk oláh«, ki »szánás érzéseit támasztá« benne. Széchenyi a koreszme liberális mozgalma hatására rokonszenwel néz a román jobbágyság felé. A ROMANTIKA mindent megszépítő ópiuma egy csapásra feledteti a véres napokat. A szegénység, nyomorúság, elesettség romantikája kivirágzik s ifjú regényirodalmunk egyszeriben megtelik csodálatos haramia-hősökkel, lovagi lelkületű pikareszk alakokkal, román Rinaldo Rinaldinikkel (Pintye Gligor Goal Józsefnél, Janku Ilia Ormós Zsigmondnái), akik mint a nemes indulatú spanyol rablólovagok vadregényes hegyszorosokban csak azért fosztják ki a dúsgazdag utasokat, hogy a kincseket a környék nyomorultjai közt kioszthassák. A jók mérhetetlenül jók, felette ártatlanok, mint Flórika asszony és Teodora P. Szathmáry Károlynál, a gonoszok az ördögnél is feketébbek, mint Nyegru Pável Ormósnál. Az üyen románoknak annyi közük van a népi-nemzeti valósághoz, mint Dugonics Árpádjának a magyar jellemhez, vagy Kartigámnak a magyar női lélekhez. Ha most már azt nézzük, miféle új színt raknak a román portréjára romantikus palettáikról a kor átlagírói: Goal József, Bérczy Károly, Remellay Gusztáv, Ormós Zsigmond, P. Szathmáry Károly, Halmágyi Sándor, Lukács Béla, azonnal szembetűnik, hogy mindnyájan már meglévő irodalmi képeket másolnak, csak persze a legromantikusabb vonásokat emelik ki az imalkodó ízlésnek megfelelően: a babonásságot és a cinemintyés bosszuállást (Ormós, Bérczy). így kerül aztán a fenti album XIX. századi lapjára az új, a romantikus román arcképe, aki vadregényes hegyek, égbenyúló sziklák, félelmetes barlangok és zuhatagok közt fújja melankóUkus hangú furulyáját (Bérczy) s akinek nincs más gondja e földi életben a szerelemnél, mely végzetszerűen üldözötté, ártatlanul kita
