Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 1. szám - Bíró József: Erdély műemlékeinek sorsa a belvederei döntés után
Btró </.; Erdély tnűemlékeinek sorsa a belvederei döntés után 37 erdőkön inneni országrész alkotásait. A nyugati kereszténység eszméjében fogant ssentistváni Magyarország elvitathatatlan történelmi egységének legigazibb ügyvivői Erdély műemlékei; nem poros kön3rvt^ak és levéltárak mélyén lappangó dokumentumok, hanem mindenkitől ismerve és szeretve élnek, kővémeredten, a városok és falvak piacán. Elsőrendű magyar ügy volt két évtizeden át ez emlékekre gondolni, a trianoni tilalomfán kívül s belül; a magyar állam azonban úgyszólván csak aggódó figyelmét s szere- tetét küldhette a határon túlra, a róluk való gondoskodás a kisebbségi sorsba sűlyedt erdélyi magyarság feladata volt. Kettős problémát vetett fel a műemlékűgy felelős intézőinek szemében. Az első dolog az emlékek reális állagának megőrzése, épségben való fenntartásuk s kiiavításuk, helyreállításuk volt; a másik tudományos feldolgozásuk, történelmüknek megírása, a reájuk vonatkozó fényképes, rajzi és írott adatok összegyűjtse, közzététele s a magyar történelmi ;;ogok általuk való hirdetése a hazai s a világ- közvélemény előtt. A trianoni magyar állam közvetlenül nem nyúlhatott bele az erdélyi műemlékvédelembe s ez a helyzet a 30-as évektől kezdve folyton romlott az idő múlásával; annál nagyobb lendületet vett a magyar művészettörténeti irodalom, mind nagyobb számmal láttak napvilágot az Erdély műemlékeivel foglalkozó publikációk. E területen viszont az erdélyi magyar tudósokra háramlott a feladat oroszlánrésze, hiszen nekik sokkalta inkább módjuk volt a helyszínen tanulmányozni az emlékeket, lefényképezni azokat s kinyomozni adataikat a levéltárakból. Ez az idő volt az erdélyi művészettörténet hőskora; Kelemen Lajos lelkesítette és iránjntotta a kutatók maroknyi csapatát, látta el útmutatásokkal, adatokkal kartársait, akiknek tenger nehézséggel kellett megküzde- niök, míg Erdély falvait bejárhatták, ezer sanda szem tekintete előtt vagy lopva fényképeket készíthettek, és alaprajzokat vethettek papírra. Meg kellene írni e heroikus küzdelmek történetét is, lefesteni, hogyan készültek a művészettörténeti dolgozatok; tárgyi mivoltuk már ismeretes s mindazok az elvi harcok is, amelyeket a magyar tudomány anyaországi és erdélyi képviselői a román szakemberekkel folytattak. A román műtörténészek Erdélyt holmi Bizánccá szerették volna átfesteni s bebizonyítani, hogy e föld a keleti művészet tartománya volt; öt-hat kisebb kőtemplomot s a későbbi korokban keletkezett fatemplomocskák belső díszítését kellett fölébe tomászniok Erdély évezredes, nyugati stílusú műgyakorlatának .. .1 Nehéz s még egy Strzygowski erejét is meghaladó célkitűzés volt ez s eleve sikertelenségre ítéltetett. E helyütt azonban bennünket nem a művészettörténeti elvek csatája érdekel — még ha azok is irányítják a műemlékvédelem útját, — hanem monumentumaink valóságos életsorsa az elmúlt évtizedek alatt. Két évvel ezelőtt e szemle hasábjain már hosszabb * * Magfyar művészet és erdélyi művészet c. munkámban részletezem e kérdést (Erdélyi Múzeum, 1935. XL. köt. 336—361. 11., valamint Érd. Tud. Fűz. 80. az.). L. még: Bzenttamási István: Az erdélyi magyar műenüékek és a románok. Magyar Szemle, 1936.
