Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 6. szám - Ifj. Boér Elek: Az arany és a klíring harca
370 Ifj. Boér Elek savai minden bancor-adós minden bancor-hitelezőtől kölcsönt vehet fel, de azzal, hogy az adós nem növelheti tartozik-egyenlegét évente többel, mint kvótájának í4-ével. Ha pedig a tartozik-egyenleg két éven át a kvóta ^/i-ét meghaladja, az adós tagállam fel van jogosítva arra, hogy egyoldalúan 5% erejéig leértékelje valutáját a nemzetközi számolóegységgel szemben. Ennél nagyobb arányú devalváció azonban már csak a végrehajtóbizottság hozzájárulásával vihető keresztül. Az amerikai tervvel ellentétben tehát a leértékelés 5%-os határon belül bizonyos feltételek fennforgása esetén az adós állam autonóm elhatározásán múlik. Azzal a tagállammal szemben azután, amelyiknél tartós egyensúlyzavar mutatkozik, a szövetség megtorlásokkal élhet. Ha ugyanis valamely tagállam tartozása meghaladja kvótája felét, a végrehajtóbizottság biztosítékok letétbehelyezését követelheti, tőkebehozatalát és kivitelét ellenőrizheti, valutatartalékainak átengedését kívánhatja; ha pedig az adósság eléri a kvóta 3/4 részét, a bizottság különleges rendszabályokhoz nyúlhat, így zárolhatja hitelét, s ebben az esetben a többi tagállam a részére teljesítendő fizetéseket az Uniónak tartozik átutalni. A túlzott eladósodás mindenkor veszélyeztette az adós országok szuverénitását, különösen a kis országokét. Jobb is tehát, ha előre láthatják a következményeket. A külföldi kölcsönök ellenőrzésének azután még egy előnye lehet. Ha t. i. túlságosan derűlátón ítélnék meg valamely állam fizetési mérlegének jövőbeli fejlődését, akkor az adós állam legalább jó társaságban, egy előkelő nemzetközi fórumnak az égisze alatt tévedne. Ez a körülmény talán mégis visszatartaná a hitelező államokat attól, hogy veszélyeztetett köl- csöneik behajtásánál olyan könyörtelen szigorral járjanak el az adós országokkal szemben, mint 1931-ben, amikor ezeket az országokat valutatartalékaik utolsó maradványaitól is megfosztották. Az 1929 —33. évi világválság során szerzett tapasztalatok mind a hitelező, mind az adós országokat fokozott óvatosságra késztetik. Ez a körültekintés még inkább indokolt lesz a második világháború után, mert a válság akkor robbant ki, amikor az aranygépezet csődjével a világgazdaság keserves zökkenők után új vágányokra kezdett átsiklani. Nyilvánvaló különben, hogy mind az arany, mind a kliringunió a fizetési mérleg ellenőrzésével akarja csirájában elfojtani olyan megrázkódtatások megismétlődésének a lehetőségét, mint amilyen az 1931. évi nemzetközi hitelkrízis volt. A világgazdaság tehát ebben a vonatkozásban mindenesetre nagyobb mértékben irányított lenne, mint azelőtt. Hogy azután milyen sikerre számíthat ez az irányítás, azt csak a jövő mutathatja meg. Nagyon nehéz a fellendülés állandóságát, s így a külföldi hitel jogosultságát kétséget kizáró módon megállapítani. Gondoljunk csak arra, hogy az amerikai prosperitás csúcspontján milyen kevesen gondoltak a visszaesés lehetőségére. De el kell ismerni, hogy a konjunktúra kilengéseinek megfékezése oly elsőrendű feladat, amely elől meghátráJni nem lehet, s a külföldi kölcsönök megfelelő ellenőrzése ezen a téren jótékony megelőző hatást is gyakorolhat.
