Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 6. szám - Ifj. Boér Elek: Az arany és a klíring harca
Az arany és a kliring harca 365 ben, vásárolna és adna el devizákat. Főként ez a körülmény az, amely a londoni Cityt kissé barátságosabb magatartásra tudta hangolni a White-terwel szemben, mert ennek az alapján a deviza- forgalomnak nagyobb hányada bonyolódnék le a magánbankok útján, mint a központi kliring-bank felállítása esetén. Az Unitas- egyesülés központi bankja kezelné a legalább 5 milliárd dolláros valutastabilizációs alapot, amelyet a tagállamok felerészt állampapírokban, 1/4 részt aranyíían, részt pedig nemzeti devizákban tartoznának befizetni, de befizethető az egész aranyban is. A részesedési arányt az egyes országok aranykészletének, fizetési mérlegének és nemzeti jövedelmének együttes figyelembevételével állapítanák meg. Az aranyban szegény államoknál az első befizetésnél az arany hányada 10%-ra csökkenthető. Az alap legfontosabb jogosítványa az, hogy a nemzeti valutákat adhatja és veheti szilárd árakon a fizetési mérleg kiegyenlítésére, illetve az adósságfizetések megkönnyítésére. Valamely állam képviselőjének szavazati joga legfeljebb az összes szavazatok 25%-a erejéig terjedhet, egyébként az alapban való részesedésvállalása az irányadó. Annak ellenére, hogy ezek szerint az U. S. A. 25%-ra korlátozta szavazati jogát, mégis fontos vétójogot biztosít magának, mert csak */s többséggel lehet a nemzeti pénzek relációit megváltoztatni. A tőkében szegényebb államok már a valutastabilizációs alaphoz való hozzájárulásukat is valószínűleg csak amerikai kölcsönök felvételével tudnák befizetni, úgy, hogy a valutakiegyenlítő alap terve a semleges államokban is részben élénk visszahatást keltett. A tagállamok pénzpolitikai szuveré- nitásának korlátozása leginkább abban nyilvánul meg, hogy lemondanak váltóárfolyamuk megváltoztatásáról, vagyis a leértékelésről és a felértékelésről, elsősorban persze az előbbiről, mert ez a velejáró valutadömping révén a kivitel fokozásának hathatós eszköze. Amellett azj egyes államok egy olyan alapra bíznák váltóárfolyamuk megváltoztatását, amelynek végrehajtóbizottságában a dolog természeténél fogva a tőkében gazdagabb államok dominálnának. De le kell szögezni, hogy a leértékelés kétes fegyveréhez a legtöbb állam amúgy is csak végső esetben szokott folyamodni, ilyenkor pedig alighanem számíthatnak a tagállamok belátására. Viszont el kell ismerni, hogy a felesleges leértékelések megakadályozása a valutáris viszonyok állandósításának conditio sine qua non-ja. A magunk részéről a váltóárfolyamok variálásánál is sokkalta nehezebb kérdésnek tartjuk a tagállamok kezdő váltóárfolyamainak a pénzszövetség megalakításakor való megállapítását. Már pedig ezzel a nehézséggel az amerikai elgondolás közelebbről nem néz szembe, hanem egyszerűen az alapra bízza a váltóárfolyamok első megszabásának feladatát. A gyakorlatban ez persze egyezményes alapon történne, legfeljebb külföldi kölcsönökkel édesítenék meg a kisebb államokkal szemben esetleg alkalmazandó gyengéd erőszakot. De ennek ellenére a devizakorlátozások „mielőbbi eltörlése“ nem fog olyan simán menni, mert az Egyesült Államok kivételével minden hadviselő államban szigorú devizagazdálkodáis van bevezetve, úgy hogy csak a kötöttségek enyhítése, a háborús árúhiány
