Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 6. szám - Ifj. Boér Elek: Az arany és a klíring harca
362 Ifi. Boér Elek rint a vásárlóerejében ingadozó pénz egyes indián törzsek kezdetleges hosszmértékére emlékeztet. Ezek a törzsek ugyanis nem ismerték még sem a yardot, sem a métert, hanem a mindenkori törzsfőnök deréköve volt a hosszúság mértékegysége. Ha kövér volt a törzsfőnök, akkor kitágult a mértékegység, ha ellenben sovány rézbőrű került a törzsfőnöki székbe, akkor megrövidült. A hasonlatot tovább fűzve, azt mondhatnék, hogy a pénzpolitikai derékszíját infláció idején kijebb, defláció idején pedig beljebb csatoljuk. Ezt lehetőleg kerülni kell, viszont a teljes árállandóság csak egy eszmény, mert az árváltozások nemcsak a pénz, hanem az áru oldaláról is eredhetnek. A teljes árstabilizálás ezek szerint csak a gazdasági fejlődés veszélyeztetése árán volna elérhető. Gyakorlatilag tehát az árállandósítás politikája nem törekedhet többre, mint a kon- junkturamozgalmak szélsőséges áringadozásainak a kiküszöbölésére. Ennek a szerényebb célkitűzésnek a megvalósítása viszont elengedhetetlen feltétele a váltóárfolyamok állandóságának. A múlt világháborút követő valutáris káosz korszakában Európában a legnagyobb nyomatékkai a svéd Cassel és az angol Keynes emelték fel szavukat az árstabilizálás eszméje mellett. Cassel különösen azt hangoztatta, hogy a háborús pénzrontás után az aranyvaluta helyreállítása az egyes nemzeti pénzek vásárlóerejének, a vásárlóerő-paritásnak megfelelő árfolyamokon történjék. Keynes pedig ezenkívül kifejezetten az indexvaluta mellett szállt síkra, amidőn 1923-ban a pénz reformjáról szóló művében világgá kürtölte a merész, új valutapolitikai elvet, amely úgy szól, hogy a pénz belföldi vásárlóerejének az állandóságáért szükség esetén fel kell áldozni a pénz külföldi árának, a váltóárfolyamoknak az állandóságát. A valutastabilizálás ma már ily módon nem a pénznek az aranynyal való sorsközösségét, hanem az árstabilizálást jelenti. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az árállandóság elvét nem kell föltétlenül olyan mereven formulázni, mint ahogy azt Keynes először tette. Ma már nem vonható kétségbe, hogy az árstabilizálás egyaránt alapelve a jól szabályozott arany- és papírvalutának. Ha pedig a nemzetgazdasági egyensúly akár befelé, akár kifelé meginog, akkor már leginkább a devizagazdálkodás szigorú rendszere állíthatja helyre a pénzrendszer szilárdságát és ezen át vezet vissza az út egy szabadabb valutarendszer felé. Az aranyvalutának a múlt világháború után történt újjászületésénél azonban az árstabilizálás elvét nem vették mindig kellőképpen figyelembe. Különösen Anglia volt az, amely pénzügyi gőgből egy súlyos áreséssel járó defláció árán 1920—25 között újból kierőszakolta a dollárral szemben a régi paritást. De az új aranyvalutás korszak a múlt világháború után csak rövid ideig, 1925-től 1931-ig tartott. A páriskömyéki békeparancsok a világgazdasági egyensúlyt úgy felforgatták, hogy az 1929 őszén kirobbant világválság nyomában a szigetország 1931 szeptember havában kénytelen volt feladni az aranyalapot és az előkelőén szabad valutának elnevezett papírvalutára tért át. Ezzel sorozatos leértékelések következtek be az angolszász és a hozzájuk közel álló országokban. Válságpolitikai okokból még a dollár devalvációjára
