Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 6. szám - Martonyi János: Új magyar közigazgatás felé
új magyar közigazgatás félé 335 azonban gondolnunk azt, hogy itt az adózók filléreinek felhasználásáról van szó, tehát az anyagbeszerzésnek nagyon szakszerűen és takarékosan kell történnie, amit az eljárás központosításával szolgálhatunk legjobban. Végső fokon mindenkinek — még az állam szállítóinak is — az az érdeke, hogy a közület alkalmazza a gazdaságosságnak Magyary által mindenben vezéreszméül tekintett elvét: »az eredményt minél kisebb áldozattal és az áldozattal minél nagyobb eredményt elérni« (Magyar közigazgatás, 136.). Magyar^ munkáit olvasgatva jól emlékünkbe vésődik az, hogy a közigazgatás szervezete nem valami lelketlen mechanizmus, hanem élő és érző emberekből, a tisztviselőkből áU, akiknek tárgyilagos kiválasztása, képességeik fejlesztése, munkakedvük növelése az egyik legfontosabb „racionalizálási“ feladat. Éles megfigyelésre valló megjegyzések vezetnek be bennünket a hivatal lélektanába. Példát kapunk arra, hogy a tisztviselők kötelességteljesítését milyen magas etikai nézőszögből keU megítélnünk; nemcsak engedelmességet és a hivatali idő betartását kell tőlük elvárnunk, hanem az igazmondást, a felek előzékeny támogatását, a nemzetiségek nyelvének megtanulását, a felelősségvállalásra és javításra való állandó készséget és a feddhetetlen életmódot is. Az alárendeltek munkáját irányító főnökökkel szemben még fokozottabb követelmények támasztására van szükség. Főnökké nem azt kell megtenni, akinek hosszú a szolgálati ideje és jól végzett valami sablonos részletmunkát, hanem lazt, akiben megvannak az ehhez szükséges különleges tulajdonságok (pl. kezdeményező erő, ítélőképesség, higgadtság, emberismeret). A főnöki tehetség igazi próbaJcöve az, hogy valaki miképpen tud bánni a hozzá beosztottakkal és hogyan tudja azok mtmkateljesítményét a maximumra fokozni. Ez nemcsak a szigorúságon és a buzgóságon fordid meg, hanem a minden irányú igazságosságon, a dicséret és a korholás megfelelő alkalmazásán, az alárendeltek munkájának teljes ismeretén és a bajaikban való megértő segítségnyújtáson. A főnök és alárendeltjei között olyan viszonynak kell kialakulnia, hogy »az alárendelt négyszemközt mindent megmondhasson neki, de a njnlvánosság előtt a főnökét feltétlenül védje« (Magyar közigazgatás, 132.). Az előléptetéseknél a jól vezetett minősítési táblázatok által nyújtott lelki fénykép legyen a döntő. Törődni kell azzal is, hogy a tisztviselők között a súrlódásmentes eg3Úittműködést szolgáló, bajtársias szellem uralkodjék. Sokáig pergethetnők még e gazdag életmunka által termelt gondolatokat. De talán elégedjünk meg azzal, hogy végső konklúzióként két tanulságra mutassunk még reá. Az egyik az, hogy az államéletnek és különösen a közigazgatásnak mélyreható átalaldtása elől nem lehet többé kitérni; a megújulást szolgálhatja forradalom is, de végrehajthatjuk — és ez talán a bölcsebb megoldás — a szükségesnek felismert reformok fokozatos megvalósításával, tehát megfelelői ütemű evolúcióval is. A másik igazság pedig az, hogy e munka közben mély bölcsességgel kell mindig összeegyeztetnünk az általános korszellemet és a különleges nemzeti sajátosságokat. MARTONYI JÁNOS
