Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 6. szám - Martonyi János: Új magyar közigazgatás felé
326 Martonyi János is, hogy célszerűen, közelebbről: gyorsan és gazdaságosan járjon el, valamint hogy az emberek szükségleteit kielégítse, tehát fogható eredményeket érjen el. Ez főleg azóta van így, amióta az állam egyre újabb problémák megoldását minősítette közfeladattá és vállalta magára. Ennek következtében a közigazgatás tevékenységé köre rendkívül kibővült; amíg régebben, hosszú évszázadokon keresztül csak hadsereg felállítására, adók szedésére és a rend fenntartására irányult, addig újabban a gazdasági életbe való mélyreható beavatkozást, a jövedelemeloszlás befolyásolását és különösen a szegény néptömegekről való intézményes gondoskodást, valamint a közegészségügy javítását és a népműveltség emelését is magában foglalja. A közigazgatás ma akárhányszor széleskörű tervgazdálkodást irányít, továbbá — divatos szóval országrendezésnek vagy térrendezésnek nevezett — nagyszabású telepítési és talajjavítási munkákat bonyolít le. Háború esetén a nemzet minden erejének mozgósítását is túlnyomóan a közigazgatás hajtja végre. Üj munka- területeinek többsége olyan, amelyen a siker nem kizárólag a hatalmi eszközök igénybevételétől, vagy a jogszabályok helyes alkalmazásától függ, hanem a szakszerű felkészültségen és az eljárás célravezető voltán fordul meg. Végig^tekintve az elmúlt évtizedek folyamán a különböző országokban érvényesült közigazgatási reformtörékvéseh múltját, azt az érdekes megfigyelést tehetjük, hogy azok eleinte a pülanatnyi szükség hatása alatt születtek, tehát rögtönzöttek és az egységes elgondolást nélkülözők voltak. Különösen az 1914—1918-as világégés nyomán elharapódzott gazdasági válság gyakorolt az állam igazgatását egyszerűsítő különféle ötletekre serkentő hatást, mert ezek reménjrt nyújtottak a tisztviselők számának apasztására és általában a közületi kiadások — vagyis közvetve az adóterhek — csökkentésére. Az ilyen rendszertelen, a bajok gyökeréig többnjnre nem hatoló kísérletek megbírálása és egy mélyen átgondolt tervbe való fokozatos beillesztése terén döntő szerep jutott mindenütt a tudomány képviselőinek. Ez annak volt köszönhető, hogy a közigazgatással való elméleti foglalkozás új, korszerű irányzatának képviselői sohasem vágyódtak a sokszor emlegetett »elefántcsonttorony«-ba való visszahúzódás után, hanem ellenkezőleg, élénk kapcsolatot tartottak fenn az élettel és elvi tételeiket gazdag gyakorlati tapasztalatokból merítették. Szavukat nem mindig fogadták meg azonnal, de hatásuk mégis biztosan és feltartóztathatatlanul terjed. Megállapításaink igazolására éppen a hozzánk legközelebb eső példát hozhatjuk fel: a magyar közigazgatási reform sorsát az utolsó húsz esztendőben. A közigazgatás méreteinek fokozatos növekedésével kapcsolatban ugyan már a századfordulótól kezdve rávetítődött néha az érdeklődés sugárkévéje a közhivatalok szervezetének és eljárásának egyszterűsítésére, mégis a probléma csak az országnak az 1918-as katasztrófa után bekövetkezett megcsonkításakor vált igazán égetővé. Az állam pénzügyi helyzete elkerülhetetlenné tette a tisztviselők jelentékeny részének elbocsátását; ez annál fájóbb intézkedés volt, mert nagy számban voltak közöttük olyanok, akik az elszakított területekről menekül
