Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 5. szám - Szöllősy András: Magyar zeneírás
Szemle 321 ság ez, csupán felfogáskülönbség nyugat és kelet között; a njmgati ember leírja azt, amit félt az elmúlástól, a keleti emlékezetébe vési, apáról fiúra hagyja, mint valami régi családi ékszert. És ez az emlékezetbevésés sokkal mélyebb zenekultúrát jelent: ami le van írva, azt felesleges megtanulni, az már úgyis óva van ez elmúlástól, ami azonban szájról-szájra, generációról-generációra öröklődik, annak folyton élőnek kell lennie, nehogy elvesszen. Így volt ez a római egyház zenéjével is, a gregorián dallamvilág — amely ugyancsak keleti eredetű — közel nyolcszáz évig élt íratlanul, hagyomány formájában. Az írásbeliség megjelenése nálunk a XVI. században nem jelenti még az emlékezés fáradtságát: Tinódi dallamait inkább csak a beáramló nyugati műveltség íratta le és nyomat- tatta ki. Az emlékezés a mai napig megtartotta őket a nép között. Az írásbeliség nálimk a nyugati kultúrába való belekapcsolódást jelenti, talán új fejezetét a magyar zenetörténetnek, de semmi esetre sem kezdeteit. A kezdeteket sokkal régebben kell keresnünk: olyan időkben, ahova csak az emlékezés képes elérni. Nem valószínű azonban, hogy az emlékezés mindent megőrzött, sőt azt sem tudjuk, hogy mit és mennyit őrzött meg abból, amit meg akart tartani. Mert a történelmi korszakok nagyon makacsok: az írásbeliség sem jegyez föl mindent, csak azt, amit érdemesnek tart, méltónak arra, hogy megmaradjon. Hogy pedig mi volt érdemes, vagy esetleg mi volt szükséges, illendő a feljegyzésre, azt a mindenkori közönség szabta meg. Az igazán őszinte magyar zenetörténetírás éppúgy, mint Horváth János az irodalomtörténetben, a közönségnek és a művésznek a műalkotáson keresztül fennálló viszonyát vizsgálja. Ez azonban nem végső kérdés, csupán az írásbeliség problémája. A végső problémákra a népzenei kutatásoknak kell feleletet adniok. BARTÓK ÉS KODÁLY KORSZAKALKOTÓ FELFEDEZÉSEI nyomán ilyen téren is megindultak a kutatások. Mátrayék és Bartalusék leíró módszere a mesterek kezében összehasonlítóvá válik. Egész csomó új probléma vetődik fel a népdallal kapcsolatban, melyeknek fontossága elvitat- hataV.an. A kezdeményezők munkája két irányba mutat: Bartók a népdal monografikus leírásán túl®* a szomszéd népek népzenéjével vsiló egybevetés ín fáradozik,«», egymásután adja ki a román népdalgyűjteményeket Kodály a rokon népek zenéjével és a régi magyar zenével való kapcsolatokat dolgozza ki.«? Mindketten azonban széles látókörű muzsikusok, Bartók számtalan cikket ír a modern zenéről,«* a régi hangszeres technikákról,«« Kodály zenekritikákat ír a Nyugatba, a Pesti Naplóba«® és a magyarországi zenei nevelést tanulmányozza.«» Nyomukba egész sereg tanítvány szegődik, akik az eredet problémájára, vagy a népzenei kutatások egy-egy részletkérdésére próbálnak választ adni. Közülük elsősorban Szabolcsi Bence foglalkozik az eredet kérdéseivel, keleti zenei rokonBartók Béla: A magyar népdal. 1925. *0 U. ö.; Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje. 1934. U. ö.; Hunyad megyéből: Ethnographia, 1914.; Mármarosből; Volksmusik der Rumänen von Maramures, Sammelbände für vergleichende Musik- wissenschaft-sorozatban (1923); Melodien der rum. Colinde (1935). Kodály Zoltán: Ärgirus nótája, Ethnographia, 1920. (Különlenyomata 1921-ben jelent meg, csak ez helyes!) Néprajz és zenetörténet, Ethnographia, 1933.; Magyarság a zenében (Szekfü Gyula: Mi a magyar? 1939.). Sajátságos dallamszerkezet a cseremisz népzenében, Balassa József Emlékkönyv, 1934. stb. *3 Bartók Béla: Melos, 1920.; Mus. Times, 1929. «« U. ö.: A clavicenre írt müvek előadása. Zenei közi. 1912. «5 Kodály 1917—1919-ben irt zenekritikákat. «« Kodály Zoltán: Zene az ővódában. Magyar Zenei Szemle, 1941.
