Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 5. szám - Szöllősy András: Magyar zeneírás
320 Szemle Lehetetlen volna rövid áttekintésünkben mindenkit felsorolnunk még fontosabb zeneíróink közül is. Csupán utalunk Hammerschlag János nagyjelentőségű, stíluskérdésekkel foglalkozó tanulmányaira, Sebestyén Ede, Sztankó Béla, Tóth Aladár magyar zenetörténeti dolgozataira, Lakatos István erdélyi zenével foglalkozó írásaira, valamint Gálos Rezső, Gár- áo'nyi Zoltán, Geszler Ödön, Fábián László stb. munkáira. AZ EREDMSINYEK AZONBAN KORÁNTSEM JELENTIK A PROBLÉMÁK MEGOLDÁSÁT. A messzi századokhoz visszanyúló emberi emlékezés minél nagyobb utat tesz meg a múltba, annál fáradtabban tér vissza, annál dadogóbban, szaggatottabban beszéli el azt, amit látott, vagy hallott. Néhány évszázad ködében már teljesen megszakad a folytonosság, már csak egyes eseményeket tart számon az emlékezés, néhány elszigetelt jelenséget, a történetíró pedig mai logikával próbálja ezeket egymással összefüggésbe hoznL Ezeket az összefüggéseket nagyon könnyű megtalálni ott, ahol az adatok valamilyen egységes folyamatnak a láncszemei, valamilyen nagy történeti, vagy valamUyen stílusegységbe tartoznak bele — de nagyon nehéz kapcsolatba hozni az adatokat, ha ezek mögött nemcsak hogy nincsen összefüggő stílustörténeti egység, de még o.zt sem tudjuk, hogy két adat két egsonásután következő stílusnak a maradványa, vagy volt a kettő között egyéb is, ameljTŐl adat hijján semmit sem tudunk. A fol3d;onosság, a stílusfejlődés problémája sehol sem olyan fontos, mint a magyar zenetörténetben. Máshol a kapcsolat a mester és a tanítvány között sokkal közvetlenebb, a zenekultúra egységesebb, az életnek a rekonstrukciója kevés adatból is könnyebb. A mi adataink nagyon sokfelé nyitnak utat: az énekmondók, jokulátorok, igricek, a históriás ének felé mutatnak, az ómagyar Mária-siralom távolról a nagy katolikus énekeskönyvek világához kapcsolódik, de hogy mi volt az átmenet ezek között, volt-e más zene akkor, amikor mi csak énekmondókról tudunk, és volt-e komoly világi énekkultúránk akkor, amikor az emlékek csak az egyházi zenére utalnak, nem tudjuk. De nemcsak a stílu«problémák, a stüusváltások kérdése is megoldatlan a magyar zene- történetben. Megvalósításra vár még egyes részletkérdések alapos vizsgálata k'. Sok mindent tudunk, sok mindent ismerünk a legapróbb részletekig, mégis akad olyan kérdés, amelyikben nagyon hézagos a tájékozottságunk. Így például a versnek, a költészetnek a szerepét zenei gyakorlatunk kialakításában csak sejtjük. Ismereteink a magyar verse- Icsre vonatkozóan nagyon gyérek, egyes problémákkal szemben pedig éppen 1 anácstalanul állunk. Szenczi zsoltárfordításainak kérdése például mai napig is tisztázatlan, jóllehet sokan foglalkoztak már vele (Árokháti Béla, Kerékgyártó Elemér), megoldásuk még a kezdet legkezdetén van. Ugyanígy állunk az egyházi népénekek eredetének kérdésével, a régi magyar hangszeres előadásmódok, énekes gyakorlatok problémáival és az összehasonlító stíluskérdésekkel szemben is. Még nagyon sok problémának kell megoldódnia addig, amíg az első nagy magyar zenetörténeti szintézis napvilágot láthat. Hiszen lehetetlen elhinnünk, hogy a magyar zene valóban ott kezdődik, ahol az írásos emlékek számunkra megőrizték, annál is inkább, mert ez a megőrzés is nagyon hiányos. A XVT. századból fennmaradt néhány tucatnyi dallam után közel százéves némaság van, az 1607-es protestáns zsoltárfordítás idegen dallamai után pedig majdnem ugyanannyi. Rendszeres írásbeli gyakorlat csak a XVIli. század derekán kezdődik, közben csak néhány elszórt adat utal a magyar zene lappangó életére. Csakhogy ez a néhány adat sokkal fejlettebb zenei ízlésről tanúskodik, hogysem elhihetnők, hogy ezek voltak a kezdeményezések. A kezdetekre már csak utalásokat taíálimk a nép zenéjében. Nem elmaradott-
