Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 1. szám - Bakk Péter: Népoktatásunk mai kérdései
30 Bákk Péter ték azt is, hogy csak az általános műveltség megszerzése után kezdődjék a szakképzés. Az előbbi a középiskolákban történjék, a szakképzés pedig az egyetemen, vagy külön főiskolákon. A bekövetkezett tanitóképzöi reformot azonban Németországban sem a pedagógiai célok szemelőtt tartásával valósították meg. Főleg politikai, gazdasági és szociális okok voltak az irányadók. A kezdeti elgondolástól eltérően nem egységesen történt a szervezés, hanem tartományok szerint más-más iskolatípust találunk, nem egy helyen kitartottak a háború előtti módszerek mellett. Az egyetemi képzést maga a tanítóság kívánja, de sok egyetemi tanár is ebbe a táborba tartozik, hangoztatva, hogy a tanítónak sokoldalú munkássága miatt nagyobb képzettségre van szüksége, mint a középiskolai tanárnak (Karstadt, Stölzle). A pedagógiai írók többsége a különálló akadémiai képzést sürgeti. Főérvük az, hogy az egyetem képtelen arra, hogy hallgatóinak egységes világnézetet és a tanítóságnál elengedhetetlen szociális hivatástudatot adjon (Becker). A weimari alkotmány 143. §-ának 2. pontja kimondja: »A tanítóképzés azon alapelvek szerint, amelyek a magasabb képzés számára érvényesek, az egész birodalomban egységesen szabályozandó.« Ez az egységes szabályozás a háborút követő gazdasági válság miatt nem volt megvalósítható. A birodalom egyes államai egymástól függetlenül és eltérően gazdasági és politikai viszonyaiknak megfelelően oldották meg a tanítóképzést. Bajorország és Wür- temberg kitartott a régi szeminárium mellett; Poroszország, Baden, Oldenburg és Mecklenburg-Schwerin az akadémiai tanítóképzést választotta; Braunschweig, Hamburg, Hessen, Szászország és Thüringia az egyetemi képzés mellett döntött. A képzés idejét és a felvett tantárgyakat illetően is nagyobb különbségek tapasztalhatók az egyes intézetek között. Azonban valamennyien megegyeztek abban, hogy az általános műveltség közlése elkülönült a szakműveltségétől, a képzés valóban felsőfokúvá, tudományossá vált, a teljes érettségire épült. Az új képzés megtartotta a régi rendszer kettős vizsgarendjét. Az elsőt a tanulmányok befejezésekor tették le, ez elméleti volt; a másodikon a tanító 2—7 évi gyakorlat után rendszerint saját állomáshelyén gyakorlati hozzáértését igazolta. A német tanítóképző akadémiák sajátos vonásait három pontban jelölhetjük meg; 1. pedagógiai főiskolák voltak, ahol a pedagógiát és segédtudományait olyan mértékben művelték, mint áhogy azt egyetlen más intézmény sem tette; 2. a hazai természet, kultúra és népiség fokozottabb ápolását tűzték ki célul; 3. a képzés sokoldalú és mégis elmélyülő. Olyan tanítót akartak képezni, aki nemcsak az iskolában, mint tanító állja meg a helyét, hanem szolgálati, általános emberi és polgári magatartásával, viselkedésével, egész életével a nép vezetője, aki a közösség szolgálatára kész és alkalmas és érzi a felelősséget az állammal, néppel és egyházzal szemben. Az akadémiákra érettségi alapján lehetett beiratkozni, s a tandíjnak még a fogalmát is törölték ezeken a főiskolákon. A nővén-
