Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 1. szám - Bakk Péter: Népoktatásunk mai kérdései
28 BáKk Péter jellem kialakításának szükségességét hangsúlyozza és az iskolák célját is ebben jelöli meg: akkor egyetemeinknek is meg kell talál- niok a lehetőséget arra, hogy a maguk keretében, a maguk vizsgáin selejtezzék ki a felsőbb tanulmányokra alkalmatlanokat és az egyetemre való bejutásnak többé ne az érettségi legyen egyedüU föltétele. Ha a tanítójelölt, aki oklevelének megszerzése után orvosi karra szeretne beiratkozni, szorgalommal és tehetséggel pótolni tudja a képző és a gimnázium közti különbséget, az úgy az orvos- tudománynak, mint a nemzetnek egyaránt nyereség. Ennek nincsen akadálya — hangzik máris a válasz, csak a tanítójelölt tegyen előbb bizonyságot képességeiről, tegyen különbözeti vizsgát a gimnáziumi osztályok tárgyaiból és főleg a latinból. A különbözeti vizsgák azonban lélekölők és megalázóak. A latinból úgyse a tankönyvek anyagára lesz szüksége se az orvosin, se a jogi karon. Másfelől az egyetem nem vesztene színvonalából, hisz már az első félév végén kiselejtezheti az oda nem valókat. A tanítóságra nézve pedig nagy felszabadulást jelentene ez a lehetőség. Nem iratkoznának sokan az egyetenore, de a lehetőség ténye úgyszólván nemeslevelet adna részükre. A népiskola sem veszítene, mert a hivatásérzettől áthatott tanítójelöltet a továbbtanulás lehetősége nem tántorítja el hivatásától. Az opportunista lelkületű egyénektől viszont nemzeti érdek megtisztítani a népiskolát. Nincs itt helyünk arra, hogy a tanító szűkebb értelembe vett pedagógiai feladataival foglalkozzunk, de éreznünk kell és sohasem szabad elfelednünk, hogy a népiskola falai közt folyó nevelő munka még az egyetemen is érezteti hatását és a tanító részére állandóan idegőrlő és szervezetromboló munkát jelent, amelyben csak a hivatásszeretet tehet valakit kitartóvá. A magyar tanító a múltban megmutatta, hogy nemcsak kenyérkereseti alkalmat lát munkakörében s ha anyagi helyzetével nem volt és nincsen megelégedve, az nem a hivatásérzet, a hivatásszeretet hiányát vagy csökkenését jelenti, hanem a hivatásában öntudatos ember legtermészetesebb igényét. Kétségtelen, hogy a tanítóság sorsa a múlthoz viszonyítva, az első világháború óta lényegesen javult. Rendeződött a fizetés kérdése, a nyugdíj ügye, több szervezet dolgozik a tanítóság szociális és gazdasági helyzetének könnyítésén. A csonka ország a nagy gazdasági válság idején is egymásután építette az egészséges tanítói lakásokat, szaporította a tantermek számát, hogy eltűnjenek az osztatlan iskolák. A kifosztott ország több, mint 5.000 ilyen épületet emelt. A jelenlegi háború nehézségei ellenére is a kormány javítani igyekszik a tanítóság sorsán, amint a közoktatásügyi miniszter költségvetési beszédéből is olvashatjuk: »Hiába hangoztatjuk — mondta beszédében a miniszter — a tanítói állás nagy nemzetnevelő fontosságát, hiába emlegetjük tanítóink ügybuzgóságát, fáradságos munkáját, ha nem segítjük őket ahhoz, hogy a társadalomban vMó- ban nemzetnevelőkhöz méltó helyet foglalhassanak el.« Ha a képviselőházban ilyen beszéd hangzik el a miniszteri székből, biztosak lehetünk, hogy a tanítóság helyzete megváltozik, csak a külső körülmények tegyék lehetővé.
