Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 4. szám - László Gyula: A kolozsvári műcsarnok és az élő erdélyi képzőművészet szemléje
246 Szemle megértéséhez elvezetni az emberpalántát. Elkeserítő dolog látni azt, hogy az alsóbb osztályok rajzfantáziával teli gyermekanyagával szimmetrikus mintákat, »folthatást« stb., stb. rajzoltatnak, sokszor még vonalzót is alkalmazva, hogy szebb legyen a lap képe. Az alkotásnak minden gyermekben meglévő irmagját pusztítják ki. Természetes az is, hogy mikor később a műemlékek ismertetésére kerül a sor, akkor már nem támaszkodhatnak arra, hogy bemutassák: ime, ezek a gyermekben is meglévő alkotókészség magasrendű fokozásai s mint telik meg szépséggel az, ami a gyermeknek csak ösztönös játéka. A művészettörténet tanítása is logikai sorban történik, s nem nevel önálló értékítéletre. Egy közepes barokk festmény e szerint a logikai sor szerint sokkal értékesebb Giottonál, mert hiszen Giotto primitív, a barokk mester meg úgy tud rajzolni, hogy az tiszta csuda. Nyilvánvaló, hogy az ilyen iskolával az életbe kikerült ember nagyon együgyű szempontok szerint áll meg egy kép előtt s így nem hogy támogatója, de elgáncsolója lesz az új szépségek kiteljesedésének. A nevelésnek a gyermekben élő adottságok rugalmas fejlesztéséből kell kiindulnia, hogy a felnövő élet tényleg saját életének emberibb szintjét láthassa meg a műalkotásban. Tűzbe a régi tanmeneteket, mert megölik az emberben rejtőző művészt. Csak egy, alapjában és gyökereiben új, módszeres eljárással lehet alkotó értékké építeni a magyarságban mind művészi, mind népi szépségeink és értékeink emberségét. Szolgáljanak az itt elmondottak egyúttal az erdélyi művészet szemléletéhez is bevezetésként. Nem véletlen az, hogy általánosabb elvek s tények érintésével kezdettem. Annak a meggondolásnak következménye ez, hogy a dolgokat nem szabad a sokat hangoztatott erdélyi szellem szemszögéből nézni, hanem Erdély művészetét egyetemesebb szemlélet mérlegére kell tennünk s e szemléletben kell a kiállítók helyét s értékét is keresnünk. NÉZZÜK ELSŐSORBAN Nagy Imre, Szolnay Sándor és Barcsay Jenő képeit. Nemcsak művészi és emberi nagyságuk követeli számukra az első helyet, hanem az is, hogy műveikben a tárlatot látogató közönség a természet új megszólaltatásának hármasságát szemlélheti. Nagy Imre fanyar, kesernyés színei, kissé darabos vonalritmusa szinte acélkeménységűvé formálja a teret. Ebben a konok térben nőnek a hegyek, fák, házak, falusi emberek s legelésznek az állatok. Festésmódja friss és összegező. Nem zsúfolja tele képeit a látható valóság zsibvásárával, hanem kiemel, hangsúlyoz, majd részletező kedve alábbhagy s nagyobb síma felületek következnek, ezekből a laza felületekből ismét ki-ki csillan egy-egy motívum. Vízfestményeit bölcs, magasrendű játékosság jellemzi. Ez a játékosság azonban nem léhaság, hanem inkább egy aszkéta derűs pillanatainak rögzítése. Nem tudom, szándékos-e a Fonóban c. munkája mély jel- képisége, vagy csupán ösztöne diktálta neki ezt a képet. Két alak van rajta, egy dústestű fiatal fonó lány s előtte egy magábaroskadt, elgondolkozó vénasszony. A két test tömege, sőt mozdulata is nagyjából azonos, csupán a fiatal lány teste kifeszül, az öregé összegörnyed. Magyar pár- káknak lehetne elkeresztelni ezt a képet, mély filozófiai tartalma tiszta festői eszközökkel jut kifejezésre. Többi vízfestményei is gazdagok és szépek. Az az érzésem, hogy ezekben Nagy Imre sokkal közvetlenebb és őszintébb, mint kissé zsúfoltfestésű olajképeiben. Amazokban stílusa, ezekben embersége tisztább. Szolnay Sándor gyönyörű Tavasz Segesvárt c. képét állította ki. Látszólag lazán feldobott tiszta színei mögött gazdag színkultúra adja a kép tömörségét. A kép minden porcikájából tavaszi fény ragyog. A fa friss zöld hajtásai beleolvadnak a fehértestű felhőkbe, a távolabbi dombok zsúfoltságát az ecsetfordulatok fölényes biztonságával jelzi. Alig van
