Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 4. szám - László Gyula: A kolozsvári műcsarnok és az élő erdélyi képzőművészet szemléje
Szemle 245 a természetben. A tágas levegőégben felnövő növény- és állatvilág egy ütemben lélekzik az emberrel. Ez a közösségvállalás, az azonos teremtő szellemnek ez a megif jitó megérzése, több, mint a szemen keresztül áramló színek és fények által kiváltott esztétikai inger. Valami ősi közössége van a tömegek természetszemléletével, amely egy szép búzaföldben nem a sárga s piros színharmóniáját látja, hanem a kenyér ígéretét. A természetnek ez a felismerése egy csapásra megváltoztatja szemléletét is, az emöer a maga örömeinek, szerelmének vagy megkínoztatásának drámáját érzi a környező világban is. A levegő atomjai élettel telnek meg, a fák törzsében, a nyírfák lenhajában, a dombok tavaszi feszülésében a látó számára beime bujkál az élet nagy misztériuma. Az öregebbje előtt más világ nyílott volt meg, az atmoszféra szépsége és a színek diadalmas játéka eltakarta előttük a természet emberségét s a rajz feltétlen tisztelete megkötötte a vonal eleven lendületét. Ügy látjuk, hogy azokhoz jutott legkevesebb akár a régi, akár az új természetlátás szépségéből, akik a realitás szent hitében egy-egy természeti részlet pontos másolóivá lettek. Sokszor hallottam, amint kétségbeesve mondták az idősek a fiatalabb festőknek: hát nincsen szemed, édes öcsém, hiszen aimak a fának a törzse nem úgy hajlik s a jelenség valőrértéke is más, mint amit te festesz. Bizony egyik világ nehezen érti meg a másikat s sok türelemre és megértő magyar bölcsességre lenne szükség ahhoz, hogy a két nemzedék egymásban ne ellenséget lásson, hanem a magyar szellemiség kétfajta megnyilatkozását becsülje egymás munkáiban. Ehhez azonban még más valami is szükséges lenne. Be kell látniuk a művészeknek, hogy ők egy közösségnek alkotó részei, a magyarságon keresztül tagjai az európai műveltségnek. Le kell jutniuk önmaguk olyan mélységeibe, hogy képességeikben, még legegyénibb vonásaikban is felfedezzék azt, hogy egy hatalmas törvény alatt állanak s amit teremtenek, az a rend s nem a rombolás. Valljuk meg őszintén, s ezt a művészembereknek is be kell látniuk, hogy a kiállításon szereplő művek nagyrésze bizony csak az értékes középszerhez tartozik. Áll ez egyaránt öregjére s fiataljára. Mégis az értékeléskor, a művelődéstörténeti értékek tisztelete mellett is, feltétlenül a fiatalok mellé állunk. Sokszor tanulatlanok, eszközeik nem forrottak még ki, stílusuk ingadozik, színeik néha mocskosak, de bennük van az új élet születésének szépsége s vajúdásának szenvedése egyaránt. De épen azért, mert bennük forrik nemessé az új gondolat, fokozott felelősséggel tartoznak a közösségnek s maguknak. Az egyes művek ismertetésekor felhívom majd a figyelmet arra, hogy mennyi minden tanulnivaló vár még jóformán mindegyikükre. Ez meg az ismertető nehéz, de lelkiismereti kötelessége. Lehet, hogy sok harag támad nyomában, de a tisztaszándékú ember megérti, hogy nem a bírálgatás kedvéért mondunk el sokmindent, hanem inkább bábáskodás az, amit alább teszünk. Természetesen számolunk azzal, hogy csak igen kevés emberben lehet meg az az egyetemes beleérzőképesség, hogy az egyes művek gyökeréig hatolva értse meg az indító erőket, így eleve számolunk azzal is, hogy tévedéstől nem mentes az, amit mondunk. De be kell látnia művésznek és közönségnek egyaránt, hogy meg kell kezdeni a jószándékú részletes bírálatot, mert csak ez teremthet hidat a művész és a közönség közt s csak ez jelenthet a művésznek is műveivel szemben külső ellenőrzést. Még röviden néhány szót a művész és a közönség közt említett szakadásról. Oka ennek elsősorban a nevelés helytelen irányítottságában keresendő. Középiskolai rajz- és művészettörténet nevelésünk gyökeréig hibás. A gyermekben meglévő alkotókészséget semmibe sem véve, tisztán logikai alapon igyekszik nyolc osztályon keresztül a művészi rajzhoz s annak