Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 4. szám - László Gyula: A kolozsvári műcsarnok és az élő erdélyi képzőművészet szemléje

Szemle 245 a természetben. A tágas levegőégben felnövő növény- és állatvilág egy ütemben lélekzik az emberrel. Ez a közösségvállalás, az azonos teremtő szellemnek ez a megif jitó megérzése, több, mint a szemen keresztül áramló színek és fények által kiváltott esztétikai inger. Valami ősi közössége van a tömegek természetszemléletével, amely egy szép búzaföldben nem a sárga s piros színharmóniáját látja, hanem a kenyér ígéretét. A termé­szetnek ez a felismerése egy csapásra megváltoztatja szemléletét is, az emöer a maga örömeinek, szerelmének vagy megkínoztatásának drámá­ját érzi a környező világban is. A levegő atomjai élettel telnek meg, a fák törzsében, a nyírfák lenhajában, a dombok tavaszi feszülésében a látó számára beime bujkál az élet nagy misztériuma. Az öregebbje előtt más világ nyílott volt meg, az atmoszféra szépsége és a színek diadalmas játéka eltakarta előttük a természet emberségét s a rajz feltétlen tiszte­lete megkötötte a vonal eleven lendületét. Ügy látjuk, hogy azokhoz jutott legkevesebb akár a régi, akár az új természetlátás szépségéből, akik a realitás szent hitében egy-egy természeti részlet pontos másolóivá lettek. Sokszor hallottam, amint kétségbeesve mondták az idősek a fiatalabb festőknek: hát nincsen szemed, édes öcsém, hiszen aimak a fának a törzse nem úgy hajlik s a jelenség valőrértéke is más, mint amit te festesz. Bizony egyik világ nehezen érti meg a másikat s sok türelemre és meg­értő magyar bölcsességre lenne szükség ahhoz, hogy a két nemzedék egy­másban ne ellenséget lásson, hanem a magyar szellemiség kétfajta meg­nyilatkozását becsülje egymás munkáiban. Ehhez azonban még más valami is szükséges lenne. Be kell látniuk a művészeknek, hogy ők egy közösségnek alkotó részei, a magyarságon keresztül tagjai az európai műveltségnek. Le kell jutniuk önmaguk olyan mélységeibe, hogy képességeikben, még legegyénibb vonásaikban is fel­fedezzék azt, hogy egy hatalmas törvény alatt állanak s amit teremtenek, az a rend s nem a rombolás. Valljuk meg őszintén, s ezt a művészembereknek is be kell látniuk, hogy a kiállításon szereplő művek nagyrésze bizony csak az értékes közép­szerhez tartozik. Áll ez egyaránt öregjére s fiataljára. Mégis az értékelés­kor, a művelődéstörténeti értékek tisztelete mellett is, feltétlenül a fiata­lok mellé állunk. Sokszor tanulatlanok, eszközeik nem forrottak még ki, stílusuk ingadozik, színeik néha mocskosak, de bennük van az új élet születésének szépsége s vajúdásának szenvedése egyaránt. De épen azért, mert bennük forrik nemessé az új gondolat, fokozott felelősséggel tartoz­nak a közösségnek s maguknak. Az egyes művek ismertetésekor felhívom majd a figyelmet arra, hogy mennyi minden tanulnivaló vár még jófor­mán mindegyikükre. Ez meg az ismertető nehéz, de lelkiismereti köteles­sége. Lehet, hogy sok harag támad nyomában, de a tisztaszándékú ember megérti, hogy nem a bírálgatás kedvéért mondunk el sokmindent, hanem inkább bábáskodás az, amit alább teszünk. Természetesen számolunk azzal, hogy csak igen kevés emberben lehet meg az az egyetemes beleérzőképes­ség, hogy az egyes művek gyökeréig hatolva értse meg az indító erőket, így eleve számolunk azzal is, hogy tévedéstől nem mentes az, amit mon­dunk. De be kell látnia művésznek és közönségnek egyaránt, hogy meg kell kezdeni a jószándékú részletes bírálatot, mert csak ez teremthet hidat a művész és a közönség közt s csak ez jelenthet a művésznek is műveivel szemben külső ellenőrzést. Még röviden néhány szót a művész és a közönség közt említett szaka­dásról. Oka ennek elsősorban a nevelés helytelen irányítottságában kere­sendő. Középiskolai rajz- és művészettörténet nevelésünk gyökeréig hibás. A gyermekben meglévő alkotókészséget semmibe sem véve, tisztán logi­kai alapon igyekszik nyolc osztályon keresztül a művészi rajzhoz s annak

Next

/
Thumbnails
Contents