Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 4. szám - László Gyula: A kolozsvári műcsarnok és az élő erdélyi képzőművészet szemléje
244 Szemle nagyok s az ellenfelek nem hallgatnak egymásra. A fiatalabbja kikacagja az öregebbjét, ha azt hallja, hogy még sokat kellene tanulnia s magát befejezettnek tartja, pedig bizony sokszor igaza van jószándékú, idősebb művésztársának. Az öregebbje meg lekommunistázza a fiatalját, ha bírálni merészelik, pedig bizony sokszor igaza van a frissebbszemű, nagyobb lendületű kezdőnek, amikor azt veti az öregek szemére, hogy megrekedve egy helyben topognak s már nincs útjuk s hivatásuk, csak jól körülbástyázott pozíciójuk. Ott is sok a félreértés, hogy az öregebbje másként értelmezi a művész magyar feladatait s ismét mást tart erről az új idők gyermeke. A nagy történelmi festők igézetében útnak indult a ma már életük őszéhez érkezett művészemberek a magyart elsősorban a tárgykörben keresik, még bennük él Madarász, Székely Bertalan, Gyárfás és Benczúr történetisége. Valljuk meg azonban őszintén, hogy a tanítványokban ez a festői irány a nagy mesterek teremtő lendülete nélküli élettelen vázzá lett. A fiatalabbja a történelmi jelenetek drámai feszültsége helyett a munka magyarjában keresi témáit. A mosóasszonyok, az erdöirtók, a bányászok, vagy az útépítés proletárja, a szántóvető falusi magyar erővel teli, esetlen mozgása közelebb áll hozzájuk, mint a kecsesen libbenő görög menádok, vagy a diadalmasan lantjába kapó Apolló Lotz Károly-i szépsége. Ahogyan formálódik az idő, úgy alakul méhében a művészember érdeklődése is. A népi gondolat először tárgykörben hódít, de részben már elérkezett s idővel kiteljesedik oda, hogy megteremtse a kor stílusát is. Egyelőre még túlsók benne az agitátor elragadtatása s mondanivalóját a súlyos valóság torzításával fokozza. Ilyenképen sok még a torzkép, a nyomort még nyomorúságosabbá, az erőt még erősebbé s a szenvedést még elviselhetetlenebbé teszik, hogy jellegét kiemelhessék. Ezzel együttjár a részleteket elhagyó, összegező előadásmód s a kézmozgás lendületének kötetlensége. Minden kezdő korban megfigyelhetjük ezt a rokonszenves naívságú vonást. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nagy fellélekzés volt a renaissance kezdetén az, hogy felfedezték a perspektívát, amely a teremtett világ sokféleségébe rendet teremtett. A felfedezés örömében a festők túlzsúfolják képeiket oda nem illő építészeti részletekkel, csakhogy minél erőteljesebben szólaltathassák meg a perspektíva vonalrendjét. A kemény vonalak később feloldódnak a levegő játékában s szinte már alig észrevehetően szervezik egységgé a kép felületét. Most is valami hasonló folyamatban élünk. Az a művész, aki a nehéz testi munka megfáradottját, vagy hősét ünnepli képében, ösztönösen érzi, hogy semmire sem mehet azzal a rajztudássa! és látással, amelynek mélyében a mosolygó görög istenek szépséges testének könnyed vonaljátéka rejtőzik. Nem indulhat el a szigorú természethűséggel sem, mert az, amit mondani akar, sokkal több annál, amit lát, sőt testetlen látomásait kell beletömie a látható valóságba. Megkezdődik tehát a természethűség törvényének szétrobbantása. így érthetjük meg a XX. század művészi forradalmi sorozatának belső indítóokait. Az idősebbje tehetetlenül áll e kísérletezésekkel szemben s hajlandó az egészben csupán néhány tehetségtelen ember s az európai kultúrát bomlasztó erők munkáját látni. Sok esetben igazuk is van, a ki nem forrott mondanivalók közt könnyebben elcsúszik a tehetségtelenség, itt tájékozódást csak a tiszta emberség ösztöne adhat. Ennek ellenére kétségtelen, hogy nem ezek a tényezők hozták létre az új művészi kibontakozást, hanem a szellem új látásokra törő forradalma. A slepp, amely kíséri ezt a tisztaságot, csak szemétje, az árral együttúszó tehetségtelenje az új időknek. A természetlátás maga is megfrissült. Túl a csupán szemnek tetsző szín- és fényhatásokon, az új ember hozzá hasonló teremtmények közt jár
