Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Ottlik Géza: „Két világ között”
168 Magyar Figyelő Ha a kritikus végigolvasta volna a tanulmányt, alighanem ő is rájött volna, hogy mégiscsak máskép kell érteni ezt az idézetet, mint ahogyan n interpretálta. Nyilatkozatában Bárdossy figyelmeztette is erre: »Az önálló magyar államiság fenntartásáért folytatott politikai küzdelem méltatása tanulmányom tárgya s B. A. azt merészeli a toliam alá csempészni, mintha feleslegesnek vagy épen károsnak ítélném ezt a politikát!« De nemcsak a tanulmány egész tartalmából kellett volna a »vád« képtelenségét belátni, hanem annak egyes egész félreérthetetlen szövegrészeiből is. Idetartozik már a fenti idézet elején a »sors« kegyetlenségére való utalás. Már ebből is látható, hogy nem arról van szó, mintha a szerző a magyaroktól maguktól valami más, szellemükkel és természetükkel ellenkező magatartást várt volna. Csupán a »sors« lehetett volna más, kegyelmesebb! De még világosabb a tanulmány befejező részében ez a mondat: »Sohasem tudhatjuk, hogy ha nem úgy járunk el, ahogyan tettük, ennek milyen belső és külső következményei lettek volna, ami ismét módosított volna helyzetünkön és vele az erők játékának végső eredményén.« Bállá persze ezt már nem olvasta. Addigra ő már pihent babérain. De közben még ráért kitanítani »áldozatát« arról, hogy a nagy történetírók műveiből levont módszertani tanulság szerint a historikus »lehetőleg ne vesse fel azt a kérdést: mi történt volna, ha nem ez vagy az történik?« Kár, hogy Bsilla maga nem tartja tiszteletben e módszertani tanulságot. Hiszen ennek leszögezése előtt alig nehány sorral a következő érvelésbe bocsátkozik: »Mindenki beláthatja, hogy ha Magyarország egységesen válik akár török, akár német vazallussá, várhatott volna függetlenségével Ítéletnapig. Ha német vazallussá lett volna, ma itt nem beszélnénk magyarul, ha törökké, az ország elvadult Balkánná süllyedt volna.« Ez az idézet elég tanulságos, mert azt mutatja, hogy Bállá maga esett bele mindkét hibába, amivel Bárdossyt vádolja. Nemcsak abba, hogy spekulatív kérdéseket vet fel s azokra dogmatikus határozottsággal válaszol, hanem abba is, hogy elítéli »vitéz, bús nagyapáinkat«: hiszen Erdély vezető államférfiainak. Fráter Györgytől egészen Teleki Mihályig mindig az volt a leghőbb vágya és egyre megújított törekvése — mint ezt Báx- dossy, az igazsághoz tíven megállapítja — hogy újraegyesítse a szétszakított Magyarországot, lehetőleg a Habsburg uralkodók jogara alatt: tehát. Bállá formulájával élve, hogy »német vazallussá« legyen! Tették pedig ezt éppen azért, mert tisztában voltak azzal, hogy a szétszakított- ság állapotában, két malomkő között, a legsúlyosabb és a legvégzetesebb a magyarság vérvesztesége. S ezzel el is érkeztünk oda, hogy világosan megértsük, miként kell interpretálni Bárdossy inkriminált szavait. Nem vád az a magyarság törekvései ellen, nem is történeti spekuláció. Csupán egy fájó magyar szív sóhaja a magyarság végzetes és helyrehozhatatlan vérveszteségén. Szép és örvendetes dolog, hogy Bállá Antal —■ miként mondja — Rankétól és Macaulaytől tanulta a történetet. De azért az sem ártana tudományának, ha egy-két modem magyar történelmi munkát is elolvasna. Példának okáért a Hóman—Szekfű-féle Magyar Történet testes köteteit. Vagy Szabó István kitűnő mimkáját, »A magyarság életrajzát«. Ennek 82. és 83. lapján többek között a következő nagyon tanulságos és figyelemreméltó fejtegetéseket olvashatná: »Ma már, új nagy csapás után, mely a mohácsi elbukás jelentőségét a maga messzeható következményeivel először fedte fel teljes egészében, világosan látható, hogy a mohácsi csatában nemcsak impérium bukott el, nemcsak a magyar politikai hatalom hanyatlott le és kényszerült állása feladására. A politikai hatalom formái nem örökérvényűek s a régi hatalmi állás újraszülethetik, ha a politikai keretek zúzódásai között állományában többé-kevésbbé váiltozatlanul
