Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Ottlik Géza: „Két világ között”
Magyar Figyelő 169 megmarad a nemzeti élet alapanyaga, a tápláló őstalaj, a nép. A mohácsi romlással azonban olyan fejlődés indult el, amely felemésztve a magyarság népi tömegének jelentős hányadát, a magyarság és más népek állagában helyrehozhatatlan eltolódásokat idézett elő s az ország történeti határai között is megbontotta a magyarságnak és az ország más népeinek addig kedvező arányát. Az ország földjén másfél századon át folyó magyar-török küzdelem a magyarság népi hanyatlásának korát jelenti __ Míg e korban más népek viszontagságaik mellett is megsokasodtak, sőt megsokszorozódtak, a magyarság nemcsak azt a természetes gyarapodási többletet veszítette el, mely más népeket ezalatt kiterjesztett, hanem már elért népi állagának 40—55%-át is.« E pusztulás okai között Szabó István fejtegetései szerint is »a legfontosabb tényező az volt, hogy az ország két századra harctérré változott s így népének nemcsak a katonai véráldozatot kellett vállalnia, hanem azt a sorsot is, amit egyfelől a török harcmodor és a török uralom, másfelől pedig a nyugati segítség mért a békés polgári lakosságra«. A baj főoka tehát az volt, hogy >gyepüvé«, amolyan »res nullius«-szá váltunk két küzdő nagyhatalom között s ezért mondja joggal Bárdossy László, hogy »széttagoltságunk volt minden későbbi baj igazi forrása. Ez immár axiomatikus igazsága a magyar történetírásnak«. Ezt csak az vonhatja kétségbe, aki nem ismeri legújabb történetírásunk megállapításait. Egyébként lehet, hogy Bállá ebben kivétel. Lehet, hogy olvasta az idézett munkát s másokat is. Hiszen ő bizonyára sok mindent olvasott, talán inkább túlsókat, mint túlkeveset. A baj csak az, hogy ő bizony ugyancsak felületes olvasó. Mert, lám, replikájában is .lehézményez egyes fejtegetéseket Bárdossy tanulmányában, amelyek — szerinte — a Mohács előtti állapotokra vonatkoznak. Holott, ha figyelmesen olvasott volna, észre kellett volna vennie, hogy nem a Mohács előtti, hanem a Mohács utáni állapotokról van szó. Dehát mi egyebet is várhatnánk, mint pontatlanságot és felületességet egy »szakmabeli« történésztől, aki egy rövid cikkecskében kétszer egymásután is (tehát nem véletlenül) »Barbarossa uralkodókat«, illetőleg »Barbarossa császárokat« emleget — így, többesszámban! Vájjon ezt is Bankétól tanulta? EXIT BAULiA... Dehát »vérszagra gyűl az éji vad«. Ha komoly írásokat nem is olvasunk el, a sajtóban valahol megindult hajszáról vájjon melyikünk ne venne tudomást? Hiszen harcos és vadász-ösztönök ágaskodnak ereinkben s mint Hellas klasszikus népe, mi is »agonális« szenvedélyek rabjai vagyunk. Bállá nyomában így hamarosan megjelenik egy újabb — azúttal névtelen — bajvívó, aki a »Pester Lloyd«-ban állítólag olvasott cikknek »azt a különös megállapítását« teszi panasz tárgyává, hogy »Magyarország voltaképen tartományi életet élt Buda visszafoglalásától kezdve (sic!) egészen a 67-es kiegyezésig«, (Pesti Hírlap, február 27.) Kell-e mondammk, hogy a cikkben egy árva szó sincsen sem Buda visszafoglalásáról, sem a 67-es kiegyezésről? Hiszen mindkettő kívülesik a készülő mű témáján, amelynek címe »Magyar politika a mohácsi vész után«. Az álcázott bajnok kétségkívül nyugodtan állíthatja, hogy »az az állítás, hogy Magyarország a 17. század végétől 1867-ig nem élt önálló állami életet, nem felel meg a tényeknek«. Csupán arra vagyunk kíváncsiak, hogy kitől ered ez a nagy garral cáfolt »állítás« ? Bárdossytól nem, annyi bizonyos, ö mindig csak a Mohács utáni helyzetről beszél, amikor azt fejtegeti, hogy »lépésről-lépésre követni lehet azt a történelmi folyamatot, amelynek rendjén a magyar államiság fokozatosan keletre szorult vissza és elkülönült a török hódoltsági, valamint azoktól a nyugati területektől, amelyek ugyan a Magyar Királyság büszke címét hordoztáJc
