Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Deér József: Állam és nemzetiség a régi Magyarországon
142 Deér József néhány esetben az ország védelmének, a törökveszedelem leküzdésének céljaira kivetett rendkívüli adókhoz is hozzájárultak. A hadi terhek elbírálásánál abból a középkori alapelvből kell kiindulnunk, mely szerint a katonáskodás a nemességnek, de általában a szabad állapotnak elválaszthatatlan járuléka. Ezért az ön- kormányzatok szabad népe már saját érdekében is magára vállalt bizonyos katonai terheket. Hozzájárult ehhez határszéli elhelyezkedésük is, mely honvédelmi szempontból — különösen Erdélyben — kulcshelyzetet biztosított nekik. Harcias népjellemük és lényegében nemesi jogállásuk következtében a székelység honvédelmi terhei voltak a legsúlyosabbak. A székely ember nemes módjára fejenként harcolt a király seregében. Hadkötelezettsége még a középkor végén is általános rendeltetésű és elvileg nincsen kizárólag az erdélyi országrész védelméhez kötve. Sokkal, korlátozottabb az erdélyi szászok hadkötelezettsége, noha e nép határvédő szerepe mindenkor igen fontos volt. Az adózás rendezésével egyezően itt is a kontingens elve érvényesült; a szászok nem fejenként szállottak táborba, hanem a király által megállapított létszámú haderőt voltak kötelesek kiállítani. E szász sereg felhasználásának módja azonban igen korlátozott, amennyiben teljes létszámuk csak a helyi, védekező harc esetén áll az uralkodó rendelkezésére. Az Andreánum szerint a szebenvidéki szászok csak abban az esetben küldik el a maximumként megállapított ötszáz harcosukat, ha reájuk az ország védelmében, az országon belül van szükség, míg ha a király a határokon túl visel háborút, vagy ha maga helyett vezérként egyik báróját küldi ki, akkor a szászok a seregben csak kontingesük egyötöd-, illetőleg egytizedrészével szerepelnek. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a szászok kizárólag a betörő ellenséggel szálltak szembe s a külháborúk közül legföljebb néhány havaselvi expedícióban vettek részt. A katona- állítás kötelezettsége lehetővé tette, hogy a szászok ne maguk közül válasszák ki a katonáskodásra alkalmas egyéneket, hanem ehelyett egyszerűen meghatározott számú zsoldost állítsanak. Ez a változás a középkor végére valóban be is következett, amidőn a zömében városokban élő, polgári hivatásé és mentalitású szászság a katonáskodást kezdte tehernek érezni s maga már csak erős falakkal védett városainak őrizetére vállalkozott. A szász katonaság a XV. századtól kezdve lényegében már csak polgárőrség. Még határozottabban jelentkezik a fejlődésnek ez az iránya a szepesi szászoknál. A XIII. század hetvenes éveiben még az erdélyi szászokéhoz hasonló, de azokénál sokkal kisebbszámú kontingenst állítanak ki. A XTV. század elejére azonban maguk kérik a királytól adójuk felemelését és ennek ellenében régi hadkötelezettségük elengedését. A szepesi szászok a XTV. század eleje óta szintén már csak városaikat védik s a katonai hivatást a közöttük élő magyar nemességnek és a lándzsásnemeseknek engedik át. A kunok katonakötelezettsége kezdeti stádiumában a székelyekével azonos. IV. László törvényei a kunok egész közösségét nemes-
