Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Deér József: Állam és nemzetiség a régi Magyarországon
AUam és nemzetiség a régi Magyarországon 143 nek mondják, amivel együttjár a személyes és királyi zászló alatt történő katonáskodás is. A jászkunok nomád társadalmi közössége azonban a XTV. század folyamán felbomlott és az állandó megtelepedésre való áttérést követő krízis a jászkunság egyedei között mélyreható különbségeket teremtett; a nép egy katonáskodó és egy katonáskodás alól felmentett, de ennek ellenében adót fizető részre bomlott fel. A XV. század derekán már csak a szálláskapitányok vonulnak személyesen hadba, míg a köznépet hatszáz fegyveres ember kiállításának kötelessége terheli. Ha ennek eleget tenni nem tudnának, úgy katonaállítási kötelezettségüket pénzzel válthatják meg. Más társadalmi és gazdasági okoktól meghatározott fejlődés során a jászkunok végeredményben tehát szintén a kontingensszerű katonaállítási rendszerhez érkeztek el, ebben kell a XV. század nem magyar eredetű privilegizált népeinek jellegzetes hadkötelezettségei formáját felismernünk. A birtokjogra, adózásra és hadkötelezettségre vonatkozó vizsgálódásaink eredményeképpen tehát kimondhatjuk, hogy a későközépkori Magyarország a népi tekintetben világosan megkülönböztetett zárt területtel és önkormányzattal felruházott nem-magyar elemek közjogi viszonyait a magyarságtól különböző alapon rendezte s nekik a közteherviselés tekintetében kedvezőbb helyzetet biztosított. A későközépkori Magyarország székely, szász, szepesi német és jászkun lakossága tehát határozott népegyéniségként illeszkedett be a magyar királyság szervezetének egészébe. A nem-magyar, vagy eredetileg nem-magyar nép, mely ebbe a fejlődésbe bele tudott kapcsolódni, egyéniségét még akkor is meg tudta őrizni, ha éppen leglényegesebb vonásaiban közeli rokona volt a magyarságnak. Ha ma a magyarságon belül külön székely népjellemről, népművészetről és költészetről beszélhetünk, úgv ez nem más, mint a középkorban kialakult népi jogállásnak napjainkig ható egyik következménye. Sokkal elhatározóbb jelentőségű volt azonban ez a fejlődés azon népek számára, melyek népi mi voltuk leglényegesebb jegyeiben, a nyelv és a fajiság tekintetében is különböztek a magyarságtól. Ezek számára a középkor olyan életalapot teremtett, melyet a következő századok fejleményei sem tudtak többé megingatni. A természetes szaporodás váltakozó alakulása és a gazdasági lehetőségek kétségtelenül befolyásolták a szepességi és az erdélyi németségnek a területére beszivárgó szlovák, illetőleg román lakossághoz való számszerű viszonyát, nem változtattak azonban azokon az évszázados jogi kereteken, melyek e német csoportok népi életének szilárd keretet biztosítottak. Ezt a szervezeti keretet pedig a magyar politikai vezetés biztosította a németségnek. A szepességi, de főként az erdélyi szászság az egyetlen keleteurópai középkori eredetű német népcsoport, mely a Xn. és XIII. század nagy keleti kolonizációs folyamatából németnek megmaradt. E megmaradás okát a magyar politikának abban a következetes gyakorlatában ismerhetjük fel, mely az idegen elemeket lehetőség szerint zárt, közjogilag elismert szervezetbe tömöríteni és a nagybirtok fennhatósága alól mentesíteni iparkodott. A magyarországi németség sem hozott új hazájába m?
