Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 2. szám - Réthy Andor: A „Termés” és írói köre
94 Réthy Andor hogy kezdeményezésüket az alacsony vetélkedés szempontjából ítéljék meg. Az együttes jelentkezés után is írásaikkal fel-felkeresik a régi otthont, mintegy annak bizonyításául, hogy személyi ellentétet megmozdulásukba senki se olvasson bele. Programmjukat sehol sem fejtették ki részletesen, az egyes pontokat még a marosvécsi találkozón szövegezték meg és vállalták még azt a megállapítást is, hogy célkitűzésük mindenben fedi a helikoni írói munkaközösség eredeti programmját. Üj lapalapításra sem gondoltak, készséggel átvették volna a meglévők egyikét abban az esetben, ha az irán5Útás- ban szerephez jutottak volna. Nem akartak elszakadni semmitől, ami az életet, a harcot, a boldogulást jelenti népünknek. Talán túlságosan is óvatos, körültekintő a megindulás, legalább is ilyenre alig van példa a magyar irodalomban és így tettük nem is hasonlítható össze semmiféle új szervezkedéssel. Minden új lapalapítás új utakat keresett, legalább programm szerint, míg a Termés írói körének szövetkezése legfeljebb abban új, hogy kifejezetten a »régit« akarja, nem gyávaságból és nem opportunizmusból, de higgadt, komoly megfontolás szerint. Bátorság kell ehhez, így leszámolni minden konvencióval és kellemetlen nagyképűséggel, vállalva egyedül a tettek felelősségét. Ezért hiányzik az indulásnál minden rikitó plakát és hangos jelszó. Az egyszerű bejelentés után a Termést helyezik mindeki asztalára, hogy abból formáljon véleményt és csak úgy ítéljen. De szabad-e ítéletet mondani az első megtett lépés után? Az első benyomás hangulatát szabad-e mértékül használni? Szabad-e és méltányos-e a terveket és a megvalósítás kísérletét szigorú szemmel egymás mellé helyezni? Szabad, sőt le is kell mérnünk, annál is inkább, mert a mérleg értéket jelez, ha a szerkesztőség tapasztalatlanságot árul is el közben. Ez a 150 oldalas »őszi« kötet, kétségtelenül, nehéz feladat elé állította a szerkesztőket: Asztalos Istvánt, Bözödi Györgyöt, Jékély Zoltánt, Kiss Jenőt és Szabédi Lászlót, — mindegyike előnyösen ismert név az erdél}^ irodalom előbbi korszakából. Nehéz volt a feladat, mert most már programm helyett a megvalósuló eredményt kellett bemutatni. A nehézséget még fokozza, hogy folyóiratuk csak negyedévenkint jelenik meg és ez a nagy időköz a mai sietős világban az időszaki sajtónak nem nagyon kedvez. Mindig felfokozott igényeket támaszt, mert egy negyedév alatt csak lehet valami kitűnőt szerkeszteni és éppen ezért minden hiba és tévedés súlyosabban esik a mérlegre. Az első szám inkább abból a szempontból érdekes, hogy megmutatja a kereteket, amik kitöltésre várnak, mutatja a szempontokat, elméleti fejtegetés helyett, gyümölcsöző módon és vallomást tesz az írói közösség érett élet- és irodalomszemléletéről. így minden kezességünk megvan, hogy a további kötetek sem hozhatnak csalódást. Hajlandók vagyunk minden mozdulatukban szimbólumot látni: Áprily Lajos művészi Shakespeare- és Szabédi László ízes Mistral- fordítása a N3mgat felé forduló eleven érdeklődést bizonyítja, Bözödi népmese-gyűjtése és Endre Béla csángó népdalai a népi értékek megbecsülése. Horváth István versének közlésével az egy
