Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Bárdossy László: Teleki Pál Széchenyi nyomdokában
Bárdossy László Széchenyi Istvánnal az indulás mindjárt megérkezést Í3 jelentett. Egyetlen hatalmas lendülettel ott termett, ahol a nemzet legjobbjai versengtek azon, hogyan lehetne ebből az országból egy művelt, tiszta életű, dolgos, boldog és megelégedett nép otthonát megteremteni. Kiapadhatatlan bőségben öntötte a javaslatokat, terveket, ösztönzéseket, a bátorítást s ha kellett, a kemény korholást. Maga is két kézzel fogta meg a munkát. Mintha folytonos lázban égett volna, hogy a magyarság hajóját, amely akkor hínáros, tes- pedt, holt vízen vesztegelt, kiragadja mozdulatlanságából. Hogy megoldja a kötelékeket, kibontsa a vitorlákat, szelet kerítsen beléjük hitből, meggfyőződésből és áldozatkészségből. Hadd szálljon, szálljon a hajó boldog jövendő napsütéses partjai felé! S a hajó csakugyan megindult. Nem egészen úgy, ahogyan szerette volna, nem egészen úgy, ahogyan elképzelte. Sötét felhők alatt, viharos szelek kergették, veszélyes, sziklás zátonyok felé. Széchenyi látta ezt a végzetes nekiiramodást; de a hajó kormánya nem az ő kezében! Riadt tekintete előtt, az önvád gyötrelmei közben felrémlett annak a képe, amire ép idegzettel sohasem gondolt volna. Mert vájjon nem éppen ő hirdette-e annyi hittel és meggyőződéssel a magyarság biztos és boldog jövőjét? Mert vájjon nem tudta-e ő is, nem kellett-e tudnia, mint nekünk valamennyiünknek, hogy a nemzet élete örök, tragikus fordulatok, sötét bukkanók után is mindig megújuló diadalmas élet! Teleki Pál tudta ezt. Amikor a világháború első szakasza vége felé közeledett, számolt azzal, hogy a magyarságra ismét a megpróbáltatás ideje következhetik. Számolt ezzel és erős lélekkel készült rá. A megpróbáltatásnak azt a mértékét ugyan nem képzelhette el, amelyet gyilkos szándékkal és kegyetlen kézzel ránk mértek, de amikor az elképzelhetetlen mégis valósággá lett, amikor az önkényes jogfosztásról szóló végzést éppen az ő kezébe tették le, emelt fejjel és friss erővel, egyetlen pillanatig sem csüggedve kezdett bele az újjáépítés munkájába. Ott állt, mint a csonka trianoni Magyarország egyik első miniszterelnöke. Mint később mondta: »romok felett álltam, egy rendes kormányzat előkészítőjeként, romok eltakarítására vállalkoztam« — tegyük hozzá mindjárt — Széchenyi szellemében. Mert mi az, amit Széchenyi szellemének nevezünk? Az a rendületlen hit, hogy a nemzet el nem múló erkölcsi értékek örök hordozója, hogy elsősorban ezeket az erkölcsi értékeket kell ápolnunk s hogy ez az egyetlen útja a magyarság boldogulásának. Ez az a legmagasabb norma, amely szerint Széchenyi István is és Teleki Pál is élt, működött, tevékenykedett. FéLREéRTENöK Széchenyi és Teleki erőfeszítéseit, ha nem gondolnánk mindig arra, hogy mindazzal, ajnit tettek, amit terveztek és elgondoltak, nem a magyarság fizikai hatalmának és materiális javainak gyarapítását akarták szolgálni, legalább is nem elsősorban azt, hanem hogy több igazság, több szeretet, több jóság és együttérzés jusson mindenkinek s hogy ebből minél szélesebb-
