Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Tamás Lajos: A román nép és nyelvi kialakulása
A román nép és nyelv kialakulása 81 már a Kr. u. III. század folyamán tönkrement, hanem másutt is mostoha sors várt a városlakókra. A zsákmányoló barbárok elsősorban a nagy városokat fosztották ki és rombolták le. Legtovább az Adria partján, Dalmáciában virágzott a városi élet, amit Itália és főleg Velence közelsége magyaráz. De még ez sem tudta megakadályozni a dalmát városok elszlávosodását, amely kb. a XVI. században következett be. Raguza, Spalato és Zara előkelő patrícius családjaiban már a X. században feltűnnek az első kétségtelenül szláv nevek. Jirecek mutatta ki, hogy dél felől az albán elem hatolt be a dalmát városokba s erősítette a romanizált lakosságot apasztó, felszívó erőket. Önként adódik az a következtetés, hogy a Balkánfélsziget belsejében, ahová Velence hatalma nem ért el, a szlávosító erők sokkal korábban végezték el a munkájukat. Ezzel tönkrement volt az a mögöttes területi latinnyelvű népi- ség, amelyre támaszkodva a dalmát partvidék romanizmusa esetleg csak jóval később, vagy egyáltalában nem szlávosodott volna el. Mind a városlakók, mind a földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó romanizált elemek helyhezkötött életmódot folytattak. Ez a helyhezkötöttségük elkerülhetetlenül vonta maga után az el- szlávosodást, mert a szlávok letelepedésük után szintén kiváltképpen földmívelő és állattenyésztő életmódot folytattak. A vidéki ro- manizmus elszlávosodása általában megelőzte a városiét. Tudjuk pl., hogy a dalmát városok szőlőskertjei már a szláv hódítók birtokát alkotó területen feküdtek s éppen ezért a dalmát polgárságnak meghatározott bért kellett fizetnie. így történt ez másutt is, a szláv gyűrű felemésztve a hozzá hasonlóan földmíveléssel foglalkozó nem szláv elemeket, végre a városok belsejében is diadalmaskodott. Kimondhatjuk, hogy a balkánfélszigeti helyhezkötött életmódot folytató romanizmusnak semmilyen szerepe sem lehetett az ős- oláhság megalakulásában. A balkáni népi latin nyelv az ősromán (ősoláh) nyelv formájában csak egy olyan népréteg ajkán maradhatott fenn a népvándorlás gót, hűn, avar és szláv zivatarai közepette, amelynek életformájából hiányoztak a helyhezkötöttség elemei. A Balkán ősidők óta fennálló kedvező földrajzi és éghajlati viszonyait figyelembe véve arra a következtetésre jutunk, hogy ez az életforma csak a pásztorkodás lehetett. Mikor a római terjeszkedés a Kr. e. II. században a félszigeten kezdetét vette, ott a bennszülött lakosság körében már kiterjedt pásztorgazdaságot talált, mely azután is szépen virágzott tovább. Terentius Varró és J. M. Columella gazdaságtörténeti munkái nyújtanak erre nézve felvilágosítást: a dalmáciai »caseus Docleas« és a »caseus Dardanícus« neve pedig szintén előfordul Pliniusnál, illetőleg egy IV. századi földleírásban. Kétségtelen, hogy a már Kr. e. működésbe lépő latínosító erők lassacskán eljutottak a legnehezebben hozzáférhető pásztorrétegekíg is, bár először nem ezek, hanem a falvak és városok népe tanulta meg a latin nyelvet. Ezzel a balkáni népi latin nyelv egy olyan népréteg ajkára került, mely a síkságon élő szlávokkal csak laza összeköttetésben élve s a folytonos helyváltoztatással járó pásztorélet hagyományrögzítő zárt kereteiben állandóan megmaradva, alig nyújtott némi
