Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)

1942 / 9. szám - Tamási Áron: Divatos népiség

518

Tamási Aron

népiség« címen próbáltam megjelölni. Én választottam a kérdést s ez elég baj nekem, mert így senkinek sem tehettem szemrehányást, miközben ennek a kényes és gomolygó problémának a nehézségeivel küszködtem; s én leszek a törekvő és becsületes áldozat is egyedül, amikor a végén alulmaradok, hogy igyekezetem holttestén tisztuljon és fejlődjék tovább a népiség eszméje.

Az volna igazán egyszerű és okos dolog, ha mindjárt megmondanám, hogy mi is az a népiség; sőt kívánatos is volna ez, mert utána csupán gyöngéd figyelmükbe kéne ajánlanom az ügyet s már mehetnénk hazafelé. Nem a jóindulaton múlik mégsem, hogy nem mondom meg; hanem egyszerűen azon, hogy nem tudom megmondani. Bezzeg, gondolhatja valaki: csak volna itt egy tudós egyetemi tanár, akinek szakmája ez a kérdés; vagy jönne ide valami néppártnak a vezére! Azok bezzeg meg tudnák mondani rögtön, hogy mi a népiség. Hát én azt nem hiszem. Mert ha hinném, akkor én nem előadásra vállalkoztam volna, hanem első hallgatónak. No jól van, fűzhetné valaki tovább a gondolatot: hát nem mindegy akkor, hogy ki beszél a népiségről, ha már senki sem tudja köntörfalazás nélkül megmondani, hogy mi is az a népiség. Hát ez nem egészen úgy van, mert lehet a tudós sokkal szakszerűbb, mint én, sőt Kell is lennie; és lehet a nép-párti vezér csalhatatlanabb, bár nem kell annak lennie: én valahogy mégis, talán szabad azt mondanom, lelkileg és az eszme előtt, illetékesebb vagyok a »köntörfalazásra«, melyet szokottabb szóval nevezzünk mi is fejtegetésnek, vagy eszmefuttatásnak. Nem azért bátorkodtam illetékesebbnek nevezni magamat, mivel származásomnál és ösztöneimnél fogva bensőséges közöm van a népiséghez, hanem egyszerűen azért, mert egyesek szerint a népiség eszméjét már húsz éve és igen számos irodalmi munkával szolgáltam. így aztán annál meglepőbb, hogy egyszerűen s ahogy mondani szokás, »konkrét« formában, nem tudom meghatározni, hogy mi a népiség. Hát az író nem tudja, hogy mit csinál? Bizony, nem egészen tudja, csak érzi. Olyan az ő foglalkozásában, mint a szerelmes, aki szintén nemigen tudja, hogy mit csinál, csak érzi; az ilyen ember magát a szerelmet sem tudná hamarjában és a legszerencsésebben megfogalmazni, de beszélni róla mégis szebben tud, mint a tudós szakértő.

Beszéljünk hát a szerelemről, vagyis a népiségről.

OLYAN ESZMÉRŐL VAN SZÓ, mely nemcsak szellemi síkon, írói és tudományos művekben jelentkezik, hanem társadalmi és pohti- kai síkon is. Az a körülmény, hogy nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai eszmeáramlat a népiség, lehetetlenné teszi, hogy a népiségről, annak társadalmi és politikai vonatkozásai nélkül, helyes képet adhassak. Ez elég kényes dolog a mai, érthetően érzékeny, világban. De az az írói meggyőződés és törekvés, hogy az írónak a politikán felül kell állania, bizonyára megóv engem minden olyan hangzatosságtól, mely népszerű lenne ugyan, de rendkívül múlandó. Ettől megóv, de remélhetőleg ugyanakkor hozzásegít egy olyan szintézishez, mely a hagyományt és a haladást, a nemzeti eszmét és az emberies felfogást olyan szerencsésen egyesi-