Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Tamási Áron: Divatos népiség
Divatos népiség 519 teni tudja, hogy ebben együtt érezhessék magukat olyan magyar emberek is, akiket különben valamely jóhiszemű, de túlzó felfogás egymástól elválaszt. Egy olyan eszmeáramlatot, mint a népiség is, mely az emberi életet minden vonatkozásában érinti: csak úgy tudunk megérteni és megértetni, ha legalább futólag történeti vizsgálatot hajtunk végre. Kutatás ez, vagy szakszerűen oknyomozás, melynek az a célja, hogy az eszme jelentkezésének szükségét megmutassa s magát az eszmét, derengésétől mostanáig, nyomon kísérje. Képet a népiség jelenlegi állapotáról, mely tiszta és megbízható, csak így tu- dimk alkotni. Már pedig döntő jelentősége van annak, hogy a kép tiszta és megbízható legyen, mert máskülönben ennek a megújító erőnek jövendőjét, úgy eszmei, mint gyakorlati vonatkozásban, helytelenül ítélnők meg. A kutatás dolgában én úgy látom a kérdést, hogy a népiség gondolata a megelőző világháború végén fogant meg az időben. Ez a háború a szabadelvű korszak végét jelentette. A szabadverseny, mely az anyagi javak mohó megszerzésében és az anyagi hatalom féktelen vágyában mellőzte az igazság és az erkölcs szabályait, ennek a háborúnak végén olyan világot teremtett Európában, amelyet sem erkölcsös emberek, sem öntudatos nemzetek nem tudtak s nem is tudhattak tartósan elviselni. A megalázott szívekben meghalt akkor egy korszak, mely a negyedszázados történeti fejlődés tanúsága szerint is már véglegesen a múlté. Túlságosan közel vagyunk még ahhoz az időhöz s talán az emlékeink is zavarnak még abban, hogy tárgyilagos véleményt mondhassunk erről a szabadelvű korszakról. Kétségtelen azonban, hogy messze esik az igazságtól az a felfogás, mely ezt a korszakot nemcsak eltemetni akarja, hanem kitörölni is Európa történetéből. Emberi vívmányai igen nagyok ennek a korszaknak: főleg az anyagi művelődés terén, de a tudományban és a művészetben is. Az a törekvés azonban, hogy ezeket a vívmányokat nemzetek fölötti értékekké tegyék, s ezáltal maradandókká, nem mindenben mondható sikeres kísérletnek. De egy tanulságot mindenesetre merítettünk ennek a törekvésnek a kudarcából, s én ezt a tanulságot, hazatérve húszéves fejjel a háborúból, egész életemre megjegyeztem magamnak. Ez a tanulság pedig az, hogy az emberiség, mint gyakorlati közösség, csupán Uluzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelsn-e építeni lehet. Az emberiség eszme csupán, mely él és mindig élni fog az emberi lélekben, de ezt az eszmét igazán szolgálni csak az tudja, aki maradandó formában fejezi ki nemzetének építő erőit. Az események, amelyek a két háború között is igen szép számmal történtek, eléggé bizonyítják, hogy a fenti tanulságot nemcsak mi vontuk le, Erdélyben és idegen hatalom alatt élő magyarok, hanem Európa más pontjain is hasonló meggyőződésre jutottak gondolkozó emberek. Valamit leromboltak bennünk. Valamit, amit emberi igazságnak hittünk, egyéni vagy nemzeti szabadságnak, testvériségnek vagy emberi megbecsülésnek. S mivel ugyanazok, akik mindezt lerombolták bennünk, korábban és közben a szabadelvű korszak »fenkölt« eszméit hirdették nekünk, a csalódásunk lezárt
