Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Magyar Figyelő - Heszke Béla: A francia–angol viszony Luchaire könyvében
440 Magyar Figyelő A FRANCIA-ANGOL VISZONY LUCHAIRE KÖNYVÉBEN A most dúló háború azt a történelmi folyamatot viszi előbbre, amely meg-megújulóan a Nagy Károly birodalmát szétforgácsoló ver- duni szerződés óta Európa politikai és szellemi egységesítése felé halad. Nehéz lenne ennek a folyamatnak a történetét megírni, mert az európai történelem soráif nem nyilvánulhatott meg mindig gáttalanul ez a törekvés. Ámde a mai háborúból és annak mérhetetlen kihatásából teljes világossággal bontakoznak ki előttünk a megvalósulás felé haladó eimópai egység körvonalai. Az egység kialakulásának mindeddig legfőbb kerékkötője Anglia volt, hegemóniára törő és eszközeiben nem válogatós magatartásával. A százéves háború óta Angliának leg^fontosabb törekvése abban merült ki, hogy megakadályozza az európai egység-törekvések megvalósulását. E cél érdekében minden eszközt felhasznált: hol a fegyveres erőt, hol a diplomáciai fondorlatot, hol pedig az államok gazdasági és tekintélyi versengését. A Horatiusok és Curiatiusok régi taktikájával megszerezte riválisai legszebb és leggazdagabb gyarmatait és összezúzta az V. Károly uralkodása alatt félelmetesen megnövekedett spanyol hegemóniát; halálos csapást mért Napoleon már-már valósággá váló európai birodalmi törekvéseire; akadályokat gördített a cári Oroszország terjeszkedése elé, meggátolta a francia gyarmat- birodalom kialakulását s vigyázott arra, hogy Olaszországnak se sikerüljön a nyugatafrikai gyarmat- birodalom megteremtése. Az első világháború kirobbantásával pedig a német terjeszkedési szándékon kívül az európai egység-törekvések újabb megnyilatkozását fojtotta vérbe s e törekvések érvényesülését a megalázó békediktátiunmal két évtizedig késleltette. Világhatalmi törekvéseit a »felszabadítás« hangzatos cégérével álcázta s így idézte elő Dimkerquet, a második Compiégnet és Dakart s azt a szörnyű romlást, amelynek árnyékában most lelkiismeret vizsgálatot tart az európai művelődés egyik letéteményese, sugallója és hordozója: a francia nép. Ennek a nagy lelkiismeretvizsgá- latnak megrendítő eseménye az angol-francia viszony leplezetlen és őszinte feltárása. A kérdésnek már egész irodalma van. Kiadványai közül ezúttal Luchairenek »Az angolok és mi« című könyvét vesszüli vizsgálat alá. (Jean Luchaire: Les Anglais et nous. Edition du Livre Moderne. Paris, 1941.) Luchaire, aki Briandnak, az európai föderációs egység gondolatvivőjének volt belső munkatársa, megrendítő módon számol be könyvében arról a szerepről, amelyet Anglia a versaillesi békekötéstől Laval megbuktatásáig vitt. A francia író a következő, őszintén kimondott és rögtön történelmileg bizonyított tételre építi könyvét: »Anglia hatalma és politikája mindenkor az európai államok szétforgácsoltságára és azok egymásközti versengésére alapozódott és erre alapszik a jelenben is.« Határozottan állítja: »annak, hogy a balsikerű versaillesi békeszerződést nem helyesítették egy európai egységesítő politikát szolgáló paktummal, egyedül Anglia merev ellenkezése az oka« (23). Rövid történelmi visszapillantást ad Anglia európai egységellenes mesterkedéseiről, majd szószerint közli egy tanulmányát, amely 1929- ben jelent meg a Nőtre Temps című folyóiratban. Ennek a tanulmánynak az érdekessége az, hogy a szerző meglepő éleslátással előre jelzi benne, hogy mi lesz a következménye Anglia Európa-ellenes politikájának. »Anglia ismerte fel először, hogy a politikai és katonai egyeduralomnál sokkal fontosabb, sőt egyedül üdvözítő a gazdasági egyeduralom. Aki gazdaságilag nélkülözhetetlenné tudja tenni magát a nagy emberi közösség számára.
