Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
Az asszimiláció a magyarság történetében 41 ban, hogy Magyarország iskolák útján magyarrá formálható. Voltak ekkor, akik azt jósolták, hogy az ország 1—2 nemzedék múlva már teljesen magyar lesz; aki azonban nem volt ennyire derűlátó a XIX. század első felében, 50 vagy éppen 100 évet is szükségesnek látott arra, hogy az ország egész lakossága magyarrá legyen. A nyelvi asszimiláció káprázatos reményeit nem mindenki osztotta. Gróf Széchenyi István híres akadémiai beszédében, 1842-ben kijózanítólag kérdezte; ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia? Vájjon — kérdezte — a nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire is, ki épen kezeink közé jut, mint például meszet a falra vagy mázat fazékra? Széchenyi nem hitt a külsöleges nyelvi asszimiláció nagy sikerében, »nyelvet, nemzeti sajátságot — mondta — üy felette könnyű szerrel azonban még csak biztosítani sem lehet s annál kevésbbé szilárdabb s tágabb alapokra állítani, minthogy a szólás még koráintsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még«. Kemény Zsigmond, majd Mocsáry Lajos is az asszimüáció mesterséges fokozása ellen foglalt állást, viszont a kiegyezés korának nagyhatású közírója, Beksics Gusztáv — bár az idő múlása már a gyors eredmény reményeinek feladására intett — tovább szőtte a »grammatikailag« egységes Magyarország illúzióját. Utóbb ugyan Beksics is felismerte, hogy »a magyar nyelv megtanulása még nem egyértelmű a grammatikai asszimilációval« s ezt a magyar politika távoli láthatárára tolva, a »politikai asszimiláció« ködös tervével állt elő, azonban mások a milleniumi forduló derűlátó és bűvölő hangulatában, gondatlanul rajzolták továbbra is a magyarság elé a húsz-harminc milliónyi magyarság országát. Az asszimiláció XIX. századi nagy ábrándja azóta a múlt hagyatékai közé került s ma már nem nehéz megállapítanunk, hogy a gyors és teljes asszimiláció reményei nem a valóság talajából sarjadtak. A XIX. században más államfenntartó nemzetek is országuk idegen népeinek teljes asszimilációjára törekedtek, míg azonban ezek kedvezőbb népi viszonyok között valóban kitűzhették az egynyelvű állam végső célját, Magyarország e tekintetben eleve megoldhatatlan feladat előtt állt. Magyarország magyar népe ugyanis a XVIII. században végbement nagy idegen telepítések és bevándorlások után kisebbség — a XVIII. század végén körülbelül 37—40% — volt az ország nem magyar népeivel szemben. Hyen óriási tömegnek különösen »nyelvi« asszimilálás útján való megmagyarosítása nagyon is felhőkön járó ábránd volt, annál is inkább, mivel az ország asszimilálandó népelemei éppen a XIX. században léptek a népi és politikai öntudatosulás mind magasabb fokaira. Vájjon nem lehetett volna joggal azon is gondolkozóba esni, hogy ha valami természetfeletti hatalom segítségével mégis sikerülne a magyarságnak és az ország nem magyar elemeinek egybeolvadnia, nem higulna-e fel maga a magyar népiség annyira, hogy immár magyar etnikuma is kérdéses lenne ezután s könnyen áldozatává lehetne válságos időknek? Ilyen gondolatok azonban a szabadelvű magyar jogállam korának magyarságát nem foglalkoztatták. A nem magyar népelemek gyors nyelvi asszimilációjának reményei azonban azért is jogosulatlanok voltak, mivel a magyar
