Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
42 Szabó István nyelv terjesztésére irán3mló állami iskolapolitikánk a XIX. században későn bontakozott ki, sokáig ezután is erőtelen volt s csak a XX. század elején, jóformán a nagy összeomlás előestéjén nyúlt hatályosabb eszközökhöz. Az iskolai nyelvterjesztés útján való asszimiláció szempontjából természetesen nem a fő- és középiskola, hanem az elemi népoktatás játszik számbavehető szerepet. A fő- és középiskola ugyanis csak egyéneket emel ki a népi tömegből, magát a tömeget azonban nem érinti. Összefüggő népterület lakosságát más nyelvre nyilván csak a népoktatás tud átvinni, viszont a magyar nyelv, a fojtogató latin és német nyelvvel a maga életéért vívott nagy küzdelem után, az ország nem magyar népeinek elemi oktatásában országos rendelkezéssel először csak az 1845. évi királyi szabályzatban jutott némi szerephez és pedig úgy, hogy a falvakban a népiskolák felsőbb tagozataiban a magyar nyelv tantárgy, a városi iskolákban pedig oktatási nyelv lett, de itt is párhuzamosan a nemzetiségi nyelvvel. Az 1868. évi alapvető népoktatási törvények még az 1845. évi szabályzathoz képest is visszaesést jelentettek, mivel azt az elvet tűzték ki, hogy a népoktatás tanítási nyelve feleljen meg az anyanyelvnek, egyúttal pedig a hitfelekeze- teknek, községeknek, társulatoknak és egyeseknek korlátlanul megadták az iskolaállitás jogát. E közömbös álláspontot ugyan a magyar állam hamar elhagyta s egyfelől a magyar tanítási nyelvű és jobbadán nemzetiségi vidékre helyezett állami népiskoláknak 1873- ban megkezdett felállításával, másfelől 1879-ben annak elrendelésével, hogy a magyar nyelvet a nem magyar tannyelvű népiskolákban tantárgyként tanítani kell, újból az iskolai nyelvterjesztés útjára tért. További lépést ezen az úton az 1907. évi 27. t. cikk jelentett, mely kimondta a népiskolai tanítók államosítását s a népiskoláknak magyar tannyelvre való állítását különböző előírásokkal igyekezett előmozdítani. Ugyanakkor tehát, amikor más európai országokban igen erélyes módon vitték keresztül a nemzetiségek asszi- milálását, a magyar állam lépései alig jutottak el a nyelvi asszimiláció első feltételéig, nemzetiségeink azonban, melyek utóbb az iskolapolitikának addig elképzelhetetlen eszközeit alkalmazták az immár nemzetiségükké tett magyarsággal szemben, a magyar állam iskolai rendelkezéseit az erőszakos magyarosítás rettentő eszközeiként tárták a világ közvéleménye elé. A magyar állam népoktatási rendelkezései hiánytalan végrehajtás esetén sem biztosíthatták volna azt, hogy az ország nem magyar népei meg fognak a magyar beszédre taníttatni, pedig e rendelkezések tanerő és taneszközök hiánya, valamint más akadályok miatt teljesen nem is voltak végrehajthatók. A magyar népoktatás nem is ért el átütő eredményt: az 1890. évi népszámlálás alkalmával az ország nem magyarajka lakosságának 13.8%-a beszélt magyarul s ez a százalékszám az 1910. évi népszárnláláson is csak 22.5-re emelkedett. Természetes dolog, hogy azok is, akik így vagy úgy megtanulták nyelvünket, magyarokká ezzel még nem lettek, e tekintetben Széchenyi idézett szavait ki-ki lépten-nyomon található tapasztalati példákkal igazolhatja. Elég arra rámutatnunk, hogy az ország nemzetiségi mozgalmainak vezetői és a mozgalmak táp
