Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Bónis György: Magyar törvény – magyar lélek
Bónis György: Magyar törvény — magyar lélek 411 alapján, hanem a viszonyoknak megfelelően, természetesen kerültek a helyi hatóságok, a helyi bíróságok elé. Nem hiányoztak persze a tételes jog nagy alkotásai sem. Szent István, Nagy Lajos, Mátyás király nagy szempontok szerint, tudatosan is alakította a magyar jog intézményeit. Tudjuk, hogy a javítás érdekében idegen gondolatokat is plántáltak a magyar rendszerbe, de hiszen az életképes jogélet beolvasztja és átformálja a neki megfelelő szabályokat, s az ő törvényeikkel is így történt. Az uralkodó életéhez és személyes tekintélyéhez kötött törvényeken diadalmaskodott a sokszor emberemlékezetet meghaladó, vagy a körülmények nyomása alatt rövid évek alatt keletkezett szokás. Ennek a szokásjognak a tekintélye sem volt valami csekély. Hazánkban és külföldön számtalanszor hivatkoztak rá, de erejére legjellemzőbb, hogy Werbőczy István »Magyarország szokásjogának hármaskönyve« címmel terjeszti javaslatát a király és rendek elé, s a magyar jogot összefoglaló nagy művében a szokás címe alatt sokszor oldalakon át következnek az idézett törvények. A szokásjogi fejlődés adta meg a magyar jog folytonosságát. Bárhogyan vélekedjünk is a szokásjog lényegéről, abban szerepe van mindenképpen azok meggyőződésének, akikre a szokás vonatkozik, olyan mértékben, hogy ezek az esetek nagyrészében a szokásjogi szabályt kövessék is. Ebből az következik, hogy amikor a nemzeti jogéletben a szokás az uralkodó, jog és lélek közt a kapcsolat sokkal szorosabb, mint a törvény egyeduralma idején. Innen van a középkor századaiban kialakult régi magyar jogunk nemzeti jellege: a maga egészében nem tudjuk más nemzetek jogrendszereihez hasonlítani, sem idegen intézmények alapján megérteni. A hasonlóság rengeteg, a közös gyökereket szinte már tapintani lehet, s az intézmény mégis egészen más, fejlődése már a mi körülményeinkhez igazodott. Jog és lélek kapcsolata akkor sem szakadt meg, amikor az idegen uralkodóház alatt a törvényalkotás gyakorisága és kiterjedése megnövekedett a szokásjog rovására, akárcsak Európa egyéb államaiban. A szokás a helyi bíróságok, a rendek kezében lévő országos vándorbíráskodás, a törökjárta helyek minden felső irányítás nélkül alakult szerveinek gyakorlatában háborítatlanul élt tovább. Az országgyűléseken most már nem az ország régi szokására, hanem a régi törvényekre hivatkoztak a királlyal és tanácsosaival szemben, még hozzá év és cikkely tömeges idézésével, ami a bécsieket nem kevéssé bosszantotta; de a magyar magánjog folytonosságát a Mohács előtti állapotokkal mégis Werbőczy Hármaskönyve tartotta meg, és a szokásjog, amelynek kifejezője akart lenni. Amikor a »törökdúlás, németjárás« után az ország jogszolgáltatását új alapokra fektették, a magyar szokásjog új virágzását lehetett várni. Felsőbíróságaink gyakorlatának kiemelkedő emléke, a Planum Tabulare című döntvénygyüjtemény mutatja, hogy háború és elnyomatás nem pusztította ki a magyar jogi gondolatot. De az intézmények maguk megérezték az idő múlását: a felvilágosodás és nyomán a magyar reformkor már a haladás jegyében fordult szembe azokkal a több százados jogelvekkel, amelyek az atyák
