Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Bónis György: Magyar törvény – magyar lélek
412 Bónis György Magyarországát megtartották az idegen túlerővel szemben. Nekünk nem adatott meg a fokozatos fejlesztés lehetősége; harcolnunk kellett, amikor szerencsésebb nemzetek békésen kereshették az új szükségletek új útjait. Legjobb szellemeink vezetésével legnagyobb nemzeti mozgalmunk törvényhozása végzett helyre nem hozható pusztítást régi jogunk testében. Az ősiség, úrbériség és a királyi adományrendszer eltörlése korszerűekké, de élő múltúnk egy nagy darabjával szegényebbekké tett minket. MI LETT VOLNA, ha az osztrák elnyomás nem fojtja el csirájában az új magyar jog kibontakozását? Az ilyen kérdések sohasem vezetnek reális feleletekhez. A magyar bíróságok már nem egyszer megbirkóztak megváltozott idők, megújított jogtételek nyújtotta feladatokkal, bizonyára most is hívek maradtak volna az elődök hagyományaihoz. De ami lehetőség lett volna a forradalmi jelentőségű törvények hézagainak kitöltésére, a méltánytalanságok elsimítására, azt nemzeti reményeink gyászos meghiúsulása végleg elzárta előttünk. Az 1852. évi ősiségi nyiltparancs — bár paradoxonnak hangzik — csak befejezte a magyar országgyűlés művét, így lett a korszerűsítésből származó szakadás a folytonosság és nemzeti jelleg szempontjából nézve magyar jogunk katasztrófája. De még könnyebben megérthetjük a reformok lázában égő, napok alatt évszázadok munkáját elvégezni akaró országgyűlés sietségét a régi eltakarításában, mint azt a kissé homályos magatartást, amelyet az Országbírói Értekezlet (1861) tanúsított a régi magyar jog és a ránk kényszerített osztrák polgári törvénykönyv perében. Mai gondolkozásunk szerint természetes lett volna az oktrojált újat nem létezőnek tekintve felvenni a folytonosság fonalát ott, ahol megszakadt. Az értekezlet ellenben közvetítő álláspontra helyezkedett. Tagjai állhatták nem jogi befolyások alatt, gondolhattak a haladásra, amelyet a szerencsésebb viszonyok közt élő örökös tartományok joga számukra képviselhetett (telekkönyv, köz- jegyzőség, stb.), mindenesetre az ítéletet meghozták és ezzel — mint Vladár Gábor írja — utat nyitottak annak a befolyásnak, mely a következő évtizedekben kiforgatta a még megmaradt magyar jogot is sarkaiból, hogy a Magánjogi Törvénykönyv első javaslatában tetőpontra jusson. Talán a közvetlenül megelőző korral szemben minden időben mutatkozó ellenérzésnek tűnnék fel, ha szerintünk igazságos ítéletet kellene mondanunk azokról az »állambölcsekről«, akik úgy akarták haladásunk igájába fogni a külföld legkiválóbb elméit, hogy a nagy fáradsággal készült idegen javaslatokat jobb-rosszabb fordítás útján átültették a magyar jogrendszerbe. Nem egy törvényünk valóban így is jött létre. A magánjog legnemzetibb részében, az öröklési jogban csak Grosschmid fellépése hárította el a teljes tabula lasát. A külföld ilyen meghódítása — kiáltott fel — nem uraság, hanem szolgaság, sőt valóságosabb, mint a politikai és pénzügyi függés, mert önkéntes! »Fordítmányokat« csak a külföld ért meg, ctt is magyarázzák azokat bíróságai. »A hazai igazságnak ultimum fóruma tényleg oda költözik. Tényleg idegen törvény alatt áll
