Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
40 Szabó István hanem a települési keretek szétbomlása is; ekkor helyenként a magyarok egy-egy közösség kebelében is hátrányos helyzetbe jutottak. A XVI—XVn. században ugyanis a magyarság egy része a török harcok által sújtott területről más, távolabb eső vidékekre húzódott, gyakran szórványokat hozva így létre; ugyanakkor az eredeti magyar népterületen, különösen ennek omladozó szélein is sok magyar település jutott hasonló sorsra, mivel a magyarság maradékaira előrenyomuló más népelemek rakódtak rá. Mikor a XVIII. században a magyarság nagy mértékben visszahúzódott az Alföldre, újból sok magyar szórvány maradt vissza »reservatio«-ként, kitéve a környezet javára szolgáló természetes asszimiláció sorsának. Bár maga az Alföld a magyarság XVIII. századi települő mozgalmainak eredményeként — a jó részben nemzetiség színűre átváltódott Délvidék kivételével — általában visszanyerte ugyan magyar arcát, mégis több pontján alakultak ki számottevő idegen népszigetek is. A Mátyás-kori három millióról a XVlll. század elejére 1,200.000— 1,750.000 főre elfogyott, létéért küzdő magyarságnak tehát a természetes asszimiláció terén az egyre növekedő idégen népi tömegekkel szemben nem voltak többé olyan számbeli és helyzeti előnyei, mint a középkorban. Annál kevésbbé, mivel az előrenyomuló népelemek jelentékeny mértékben újak voltak magában az országban is, így azokat nem hatotta még át sorsunk közössége. Idő kellett hozzá, hogy a megbolygatott méhkashoz hasonló országban elsimuljanak a népmozgalmak hullámai s meginduljon újból az asszimiláció mimkája. Az asszimiláció merőben természetesen ebben a korban sem hiányzott, a XVIII. században azonban egyelőre inkább a népelemek között lépten-nyomon fellépő súrlódásokkal és összeütközésekkel találkozunk. Egy-egy helység kebelében a különböző népelemek gyakran közigazgatásilag is elkülönültek ekkor egymástól. Az asszimiláció új árama csak a XIX. században bontakozott ki, a XIX. századdal azonban már olyan korba lépünk át, amelyben a természetes asszimiláció erői mellett mesterséges asszimiláló törekvések hatását is figyelembe kell venni. A ^GRAMMATIKAILAG^ EGYSÉGES MAGYARORSZÁG A mesterséges asszimiláció eszközei elsősorban a szétszórás és a nyelvterjesztés, az utóbbi főként az iskolázás nyújtotta lehetőségek útján. A magyar asszimiláló törekvések, melyek — mint láttuk — először csak 1790-ben jelentkeztek, a szétszórás eszközéhez nem nyúltak. Az ország nem magyar népeit egyedül a magyar nyelv terjesztésével óhajtották magyarrá tenni. A magyarság a XIX. században abban az illúzióban élt, hogy a nyelv terjesztésével az ország egész nem magyar lakosságát asszimilálni fogja. Azok előtt, akik a magyarosítást sürgették, a nyelv megtaníttatásának gépies feladata lebegett s mindaz ismeretlen maradt, ami a népiségben tudat és lelkiség. Különösen a XIX. század első felében, a magyar nemzeti ébredés korában keltek életre vérmes remények az asszimiláció sikere felől. Kazinczy Ferenc, Révai Miklós, Kisfaludy Sándor, Bajza József egyformán hittek ab-
