Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Szemle - Entz Géza: Mai művészetünk irodalma
Szemle 127 hogy kitűzött célját a saját maga által kijelölt vonalon sem tudja elérni és ezáltal újabb művészi életünkről nem nyújt tiszta képet. Egészen külön színt képvisel a modem művészetünkről szóló irodalomban Vásárhelyi Z. Emil könyve (Erdélyi művészek, Kolozsvár, 1937). A kisebbségi sors a művészetben is sajátos helyzetet teremtett. A lehetőségek megcsökkenése, a művészet megszervezésének hiánya, az állandó szellemi nyomás különleges típust fejlesztett ki, melyet Vásárhelyi találóan nevez remeteművésznek. A könyv tíz művészt ismertet. Magányos tehetségek sokszor hősi küzdelme árad felénk a lapokról. S éppen ez a küzdelem az, amely a részvétlenségen, társadalmi tehetetlenségen, szomorú elhagyatottságon és válságokon túl felemelően hat. A könyv személyes élményeken alapul. A szociális, bölcseleti, esztétikai, technikai és általános emberi gondolatokkal teli előadásnak éppen ez a személyes élményszerüség adja meg zamatát és hitelét. Vás^helyi ezáltal éreztetni tudja az erdélyi magyar kisebbségi művészet szövevényes és szaggatott alapszövetét. Ráeszméltet arra, hogy a megváltozott élet- körülmények a művészetet is átformálják. Az új művészet egységes jellegét meghatározott területen: az egyházművészetben vizsgálja Jajczay János (Mai magyar egyházművészet, Budapest, 1938). Nem meglepő, hogy napjainkban az egyházművészet új virágzásnak indul. Hiszen a templom az az épület, mely ősi időktől fogva a képzőművészet minden ágának legtermékenyebb éltetője és ösztönzője. Ma, mikor a szobrászat, festészet és díszítőművészet ismét szervesen összeforr az építészettel, az egyházművészet előtt nagy lehetőségek nyílnak. Jajczay szép kiállítású könyvének gerincét a választékos ízléssel összeállított képek alkotják. Bennük tükröződik nemrég feléledt hazai egyházművészetünk gazdag termése. Az alkalmazott művészet azonban világi vonatkozásokban is teret hódit. Erről tesz tanúságot a Györgyi Dénes szerkesztésében megjelent Új magyar építőművészet (Budapest, 1935—38). Bár építészetünk eredményei nem érik el a szobrászat és festészet színvonalát, mégis bíztató fejlődéssel kecsegtetnek. Az új, klasszicisztikus stílus nálunk is meggyökerezett. Györgyi könyvének szép fényképei és műszaki felvételei mai építészetünk adattárának lerögzítését kezdték meg. Sajnos, építészetünk szélesebbkörű vizsgálata és ismertetése még ma is hiányzik. Az összefoglaló munka hiányát szakfolyóirataink (Tér és Forma, Magyar Mérnök- és Építészegylet Közlönye, Építészet) sem tudják pótolni. Pedig építészetünk nemcsak egyes elszigetelt feladatokat tud megoldani az új művészi elveknek megfelelően, hanem téralakításra, sőt város- rendezésre is sikerrel vállalkozik. Legszebb példa erre Székesfehérvár új képének kialakítása. A feladat szerencsés megoldását annál inkább kell értékelnünk, mert a modem szellemben vezetett rendezés nemcsak a mai gyakorlati és esztétikai követelményeknek felel meg, hanem a régi barokk műemlékek értékét is hangsúlyozottan kiemeli. (V. ö. Somogyi Antal: Székesfehérvár. Művészet és város. Budapest, 1939). Az új művészi élet változatos hullámzását a könyveknél rugalmasabban követik a folyóiratok. Az 1925-ben megindult Magyar Művészet egyenesen célul tűzte ki a hazai művészi viszonyok minél alaposabb megvilágítását. A múlt eredményei mellett előkelő hely jutott a mai törekvéseknek is. A folyóirat hasábjain egész sor jelentős tanulmány látott napvilágot a jelenkori művészet kérdéseiről. A folyóirat az európai tájékozódású művészeket részesítette előnyben, éppen ezért az általa megrajzolt kép nem teljes. Egy folyóirattól azonban nem is lehet várni egységes összefoglalást, mert az nem feladata. Több, párhuzamosan futó folyóirat azonban szélesebb alapot tudott volna teremteni. Sajnos, akkor
