Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Szemle - Entz Géza: Mai művészetünk irodalma
126 Szemle festőket emeli ki, akik a nyugati absztrakció szellemében alkottak s akiknek jórésze a hazai talajtól elszakadva, külföldön dolgozott. Századunk első negyede magyar festészetének korántsem rajzolja meg teljes képét, hanem csakis a nyugati túlzásokkal párhuzamos jelenségeket figyeli. Gondolatokban rendkívül gazdag könyve még így is meggyőz minket arról, hogy a magyar művészet e »korszerű« kilengése a nyugateurópai viszonyoknál sokkal szerényebb méretű volt s mennyiségben is az egykorú magyar termelésnek csak egy részét teszi. Másrészt az is kiderül, hogy tehetséges művészeink az indulás idejének tapogatózásai után legtöbbnyire magukra találtak és az első esetleges kisiklások nem. akadályozták meg egészséges fejlődésüket. Sőt éppen ezek eredményeit felhasználva építették ki művészi programmjukat. Kállai európai szempontjai érvényesülnek Genthon István egy évtizeddel fiatalabb könyvében. (Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig. Budapest, 1935). De már a cím is mutatja, hogy az anyag szélesebb megalapozásával van dolgunk. A könyv a múlt század elejéről indul ki s nyomon kíséri a magyar festészet fokozatos kibontakozását. A történeti háttér erőteljes érzékeltetése az egész fejlődésnek távlatot ad. Ezáltal a kitűnő esztétikai megfigyelések és tisztán művészi jellemzések plasztikusan hatnak. Genthon már nem elégszik meg a puszta stUuselemzéssel, hanem felkutatja a művészet társadalmi összefüggéseit is. Meglátja a művészi élet és termelés szociális problémáit. Rámutat a tárlatok, a művészi szervezés és képzés fontos alakító szerepére. Ebből az eleven szellemi háttérből fejleszti ki az új magyar festőművészet történetét. Természetes, hogy ilyen módon Kállainál sokkal egységesebb és teljesebb képet varázsol az olvasó elé. A mai művészetnek csak az utolsó fejezetet szenteli. A törekvések világos előadása magától értetődően folyik az előző fejtegetésekben vázolt történeti fejlődésből. Rendkívül érdekesen világítja meg, mennyire megőrizte a magyar festészet a túlzásokkal szemben tartózkodó, mérsékelt alapjellegét. A legújabb stílusakaratban ő is az új klasszicizmust látja kikristályosodni. Genthon a magyar viszonyok állandó szemelőtt tartása mellett mindig tekintettel van a művészet általános európai helyzetére, elsősorban a francia festészetre. Ez természetes, hiszen a múlt századtól kezdve az első világháborúig kétségtelenül Franciaország halad az európai művészet élén. Genthon értékmérője valóban Párizs. Ez az oka annak, hogy bizonyos jelenségekkel szemben idegenül áll. Nem veszi kellően tekintetbe a magyar művészet talajából mind bőségesebben felbuggyanó új erőket, melyek az európaiság mellett a magyarság sajátos értékeit is ki akarják alakítani. Ez az a hiány, ami néhány évvel ezelőtt kevésbbé tűnt fel, ma már azonban határozottan észrevevődik. Vitéz Nagy Zoltán könyve éppen e legfrissebb szempont jegyében indul meg. (Új magyar művészet. Budapest, 1941). Bevezetőjében maga jelöli meg célját, midőn így ír: »Fő szempontunk az, hogy művészetünk miként viszonylik nemzeti életünk alakulásához és faji létünk lényegéhez.« Természetes, hogy e vezető gondolat révén sok olyan művész kerül előtérbe, akit Genthon szóba sem hozott. Viszont nem egy érdemes festő alakja veszít fényéből. Vagyis az átértékelés új hierarchiát teremt. A népi eszme művészi megnyilatkozásának hangsúlyozása önmagában helyes. Nagy Zoltán sokat támadott könyvének alapvető hibáját nem is annyira a népi elv egyoldalú hangoztatásában látjuk, hanem abban, hogy az új szemponttal nem tud mit kezdeni. Képtelen a maga nemzeti és népi szemléletét a művészi alkotásokkal, a művészekkel és törekvéseikkel összeegyeztetni. Hogy az európai összetevőket megítélésében nagyrészt figyelmen kívül hagyja, még megbocsátható. A baj abban rejlik.
