Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Szemle - Entz Géza: Mai művészetünk irodalma
Szemle 125 De rá kellett mutatni a féktelen függetlenség veszélyeire, melyeknek örvénylése végül is zsákutcába sodorta és válságba vitte a művészetet. A századforduló összevisszasága és vergődése vüágosan mutatja a magát mindentől függetleníteni akaró művészi elvek teljes csődjét. Ezzel szemben századunk elejétől kezdve mind erőteljesebben bontakozik ki az új közösségi gondolat. A szociális, nemzeti és népi szempontok a művészetre is kihatottak. Tudatossá vált a felismerés, hogy az emberi alkotás értéke nem, hogy nem csökken, hanem kifejezetten emelkedik, ha az az egyén lelkivilágán kívül szélesebb rétegekhez is kapcsolódik. A művész és a társadalom ismét érintkezési felületet keres egymással. Ez a keresés céltudatos akarássá szilárdul, midőn a társadalom hatalmi szervezete: az állam az élet egyéb megnyilvánulásai mellett a művészet kérdésébe is belenyúl. Az érdeklődés előterébe kerülnek a társadalmi és nemzeti, egyszóval közösségi problémák. A műalkotás ezáltal új tartalommal telítődik. Ez az új tartalom elsősorban az alkalmazott művészetekben (festészet, szobrászat, díszítőművészet) ölt testet. Kivirágzik az új népiesség, mely nemcsak a tárgyválasztás külsőségeit jelenti, hanem egyszersmind szellemi magatartást, új értékelést. A tartalomnak ez az elmélyülése maga után vonja a valóság fokozottabb tiszteletét. Mai művészetünk gyökerei hosszú időn át pihent tápláló talajba kapaszkodnak, melyből friss erőkkel szívhatják tele magukat. A szerves fejlődés záloga az egyre határozottabban kibontakozó építészet. Ismertető jegyei: az áttekinthető, célszerű szerkezet, nagyvonalú egyszerűség, monumentális hatásra való törekvés. Ezzel már tulajdonképpen a forma kérdéseihez érkeztünk. Az új klasszicizmus nem any- nyira az antikhoz való visszatérés, mint inkább a kollektív gondolatból folyó, következetes esztétikai eredmény. Hatalmas igényeket nem lehet kicsinyesen kielégíteni. Másrészt a tömeg figyelmét legbiztosabban nagyvonalú, érthető, vüágosan tagolt formák köthetik le. A monumentális, szerkezetet hangsúlyozó forma lehetővé tette a nemrég még széthúzó művészeti ágak erőteljes összefogását. Az építészet szilárd keretei magukhoz ölelik a szobrászatét, festészetet és iparművészetet. Az archi- tektonikus szobrászat, a falfestészet és díszítőművészet érvényesülésére tág tér nyílik. Az alkalmazott művészet új virágzásának mindnyájan tanúi lehetünk. Érdekes és jellemző formai jegye korunk művészetének a szerkezet erőteljes hangsúlyozása. A vonalak és tömegek ritmusa nemcsak zenében, hanem a képzőművészetben is lényeges szerepet játszik. E jelenség szerves következménye a lírai elemek háttérbe szorulása és a drámai mozzanatok érvényesülése. A ritmus eleven lüktetése a dekoratív elgondolásoknak kedvez. A drámaiság pedig elsősorban a monumentális megoldásokra való szívós törekvésekben nyilvánul meg. A MAI MŰVÉSZET erőinek ez a vázlatos felrajzolása távolról sem tart teljességre igényt, csupán a fejlődés irányát kívánja jelezni. Most pedig lássuk, hogyan tartja számon e törekvéseket az a kutatás, mely modern hazai művészetünk életét vizsgálja. Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy művészetünk elkerülte a század- forduló kavargásának sötét örvényeit. A magyar ízlés túlzásoktól idegenkedő, egészséges érzéke által biztosította az új törekvések zökkenésmentes kialakulását. Ezt a tényt úgyszólván minden újabb művészetünket méltató munka megerősíti. Kállai Ernő könyve talán az egyetlen (Új magyar piktura. 1900—1925. Budapest, 1925), melyből más, a nyugateurópaihoz hasonló képet kap az olvasó. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a könyv akkor íródott, mikor a művészeti forrongás hullámai még nem csillapodtak le. Kállai különben is éppen azokat a
