Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Szemle - Entz Géza: Mai művészetünk irodalma
SZEMLE MAI MŰVÉSZETÜNK IRODALMA A JELENKOR ÉLETÉT a maga teljességében tárgyilagosan megítélni voltaképpen nem is lehet. Az ember annyira beleágyazódik a mába, hogy, még ha bizonyos mértékig föléje is tud kerekedni, az eseményeket és jelenségeket nem képes kellő távlatban szemlélni. A nehézségek a szellemiek terén csak fokozódnak. Az élet ugyanis állandóan változik, fejlődik és éppen a fejlődés menete, iránya és lendülete a jelenben annyiféle lehetőséget rejt magában, hogy belőle csak többé- kevésbbé valószínű következtetéseket lehet levonni. Ha tehát a modern magyar művészetről beszélünk, még legóvatosabb véleményünkben is ott lappanghat az egyéni meglátás esetlegessége, bizonytalansága. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai művészet valójának és a vele foglalkozó kutatásnak is csupán pillanatnyi helyzetképe rögzíthető le, melynek értéke bizonyos szűkebb keretekben már csak viszonylagos lehet. Korunk művészete mindamellett feltüntet olyan jegyeket, melyek az előző század törekvéseitől határozottan eltérnek. Az irányváltoztatás kétségtelenül megtörtént. Erről a műalkotások egész sora kézzelfogható bizonyítékkal szolgálhat. Kérdés már most az, hogy a század- forduló szörnyű kavargásából kibontakozó új művészi hitvallás lényege miben és hogyan nyilatkozik meg. A stüusakarat megváltozása a század elejétől kezdve mind világosabban jelentkezik és ma már elég nagy a termés ahhoz, hogy a felvetett kérdésre, ha nem is kimerítő, de a valóságot legalább is megközelítő választ adhassunk. A műalkotás valaminő valóságos vagy szellemi tartalomnak művészi formábaöntése. Benne e két alapvető tényező nemcsak külön- külön szerepel, hanem egyszersmind magasabb egységbe olvad össze. A modern művészeti törekvések számtalan összetevőjéből mi is csak a tartalom és forma kettős szempontját ragadjuk ki. Tartalmi felfrissülést a közösségi eszme térhódítása hozott, formában pedig az új klasz- szicizmus diadalmaskodott. Vázoljuk fel röviden, mit jelent e két lényegbevágó alkotóelem megváltozása korunk művészetében. A XIX. század az egyéniség korlátáit minden vonalon megdönteni igyekezett. Az individualisztikus szellemnek túlhajtása a művészetben is mélyreható következményekkel járt. A művész hovatovább mind függetlenebbnek érezte magát a társadalomtól és a valóságtól. A művészi termelés régi keretei elhomályosulnak. Az alkotó, megrendelő és társadalom, valamint az egyes művészeti ágak között kialakult ősi összefüggések bomladoznak. Maga a műalkotás is lassankint személyes ügy lett, mely lerázott magáról minden „elavult“ előítéletet s a valóságtól mindinkább a képzelet önkényes birodalma felé sodródott. A század végén a művészet elvont, levegőbe épített elméletek szeszélyes kísérletezésévé fajult. Szervetlen voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a vezetést az építészet helyett a festészet ragadta magához. Márpedig az építészet az a művészeti ág, mely minden időben a képzőművészet szilárd tengelyének bizonyult. A fejlődésnek ilyen beállításával távolról sem akarjuk az 1800-as évek nagyszerű művészi értékeit kétségbe vonni.
