Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Magyar Figyelő - Makkai László: Magyarok és románk Máramarosban
Magyar Figyelő 119 említsünk ezúttal, mint a Ciblest, melynek eredeti magyar neve: Szép-les már 1373-ban előfordul (Zepleshauasa; Mihályi: Márama- rosi diplomák, M.-Sziget, 1900. 66. lap). Semmi sem természetesebb ezután, hogy a Tisza völgyében, a földmíves életformára alkalmasabb területen egymást érik az olyan középkori magyar elnevezések, melyeket a később érkező románok változtatás nélkül tanultak meg (pl. Szarvaszó—Sarasáu, Szurdok— Surduc, Veresmart—Virigmort stb.). Ezek a ma tiszta román falvak valaha magyar telepek, vagy legalábbis magyar lakosságú községeknek határrészei voltak. Ami a dűlőneveket illeti, a román Mihályi János előbb idézett oklevélkiadványában seregestől találunk magyar eredetűeket, még olyan falvak határaiban is, melyek már az oklevél keltekor hihetőleg román lakosságnak, vagy legalábbis román többségűek voltak. így pl. 1336-ban Be- dőháza határában: Sanyapathaka, Malumvize, Anyafamezew, Fanyas- mezey, Keserewpathakawyze, 1353- ban Konyha határában: Kezepberch, Sospathak, arbor Zepfa, Feketew- patak, Sebuspatak, Zephauas, 1355- ben Gyulafalva határában: Hidegkút, Nadaspatok, Magosmort, Kü- hat, Bikus, Fuizesmező, Egruspatak, 1389-ben Körtvélyes körül: Kewza- kadas, Kurtvelyes patak. Vaskapu, Zugo patak, Belmezeu, Kepespataka, Martospatak, Sárospatak és így tovább. Mindez csak úgy érthető, hogy mikor az említett öt város magyarsága Máramarosban megtelepedett, a folyóvölgyekben a románságnak még híre-pora sem volt s az egész máramarosi erdőség e városok határának számított, melyben a magyar pásztorok és erdőlők gyakran megfordultak. De a magyarság a románok betelepülése után ugyancsak jelentős tényező maradt a saját települési területén kívül is. Ezt bizonyítja az, hogy a középkorban keletkezett román falvaknak egy (Szacsal) kivételével nemcsak román, hanem magyar neve is használatos volt (pl. Farkasrév—Vad, Hódpatak—Breb, Ka- bolapatak—lapa, Körtvélyes—Peri, Somfalva—Corne§ti stb.). Mindezeket tudva, igazán nem értjük, hogyan beszélhet a szóbanforgó hírlapi cikk írója honfoglalás előtti máramarosi románokról. Talán nem fölösleges megjegyeznünk, hogy az első máramarosi román, akit a történelem ismer, Szaniszló, a magyar nevű Szurduk falu kenéze, 1326- ban tűnik fel (Mihályi i. m. 6. lap). Ezek után természetes kételkedéssel kell fogadnunk azt a második állítást is, hogy t. i. Máramarosban már az Árpádok idején román közigazgatás volt. Ezt az értesülést szerzőnk — ha nem csalódunk — A. Decei tévedésektől hemzsegő cikkéből veszi (Une opinion tendancieuse de l’historio- graphie hongroise; Revue de Tran- sylvanie, 1939. V. 289. sköv. lap), ahol többek közt az áll, hogy Má- ramaros első (természetesen román) vajdáját 1299-ben említik. Utánanéztünk az általa idézett helynek (Árpádkori Üj Okmánytár, V. 202. lap), de ott csak „Nicolaus Vay- voda filius magistri Mauritii“ szerepel, Máramaros minden említése nélkül. Nem férhet kétség azonban ahhoz, hogy az író erre a vajdára gondolt, mert más helyen e Miklós vajda fia István máramarosi ispántól származtatja Bogdán román vajdát, aki tudvalevőleg minden népével Máramarosból Moldvába szökött Nagy Lajos királyunk akarata ellenére s ott megalapította a moldvai vajdaságot. Ha egy kissé utána nézünk ennek a Miklós vajdának, mindjárt kiderül, hogy egyrészt nem volt máramarosi román vajda, hanem erdélyi vajda, tehát a magyar király fő- tisztviselője, azonban igenis volt Máramaros megye ispánja, másrészt pedig semmi kapcsolatba nem hozható Bogdán vajdával, mert Győr megyei ősi magyar családnak, a Pok nemzetségnek volt sarja, fiait és unokáit is sok oklevélből ismerjük, a Mórocz és Megyesi
