Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/1. szám - Tamási Áron: Készülődés húsvét ünnepére
Tamási Áron csinálnak, vagy a bőrük alól kerekítik ki a pénzt, de húst enni muszáj! Húsvétkor különösen. Igende máskor sem ereszkednek el a farkaslakiak, ünneptelen időkben, mert hetenkint legalább tizenötezer lejt költenek húsra. Két mészárszék van, idevaló falusi emberé mind a kettő. Táplálkozni kell a népnek, mert amióta létezik a világ, annyit nem kellett dolgozni soha, mint most a románok világa alatt. Az állami adót még ki lehetne valahogy szorítani, de a pótadó kiveszi az emberből a zsírt, s a töméntelen közmunka í — Mégis élünk.... — mondja sógor. Mint aki jár sziklás helyen s egyszerre kincset talál, én is ügy érzem, hogy beszédünkben megtaláltuk a kincset. Ebben a két szóban találtuk meg; „mégis élünk"! Nehéz időkben hősöknek szava ez, mely az erőnek és a bizalomnak a fáján termett. El' gondolom s micsoda föld lehet, mely úgy megfogja ezt a fát és úgy táplálja gazdag gyökereit, hogy zöldje nem sápad el! Csak vér« verejték és porladó rengeteg ős tehet ilyen termővé földet.... Nem is tudja az ember, hogy minek keresse inkább a titkát: annak- e« hogy miképpen győzi hajnaltól sötétig férfia és asszonya a munkát, vagy pedig annak, hogy soha fel nem tör mégis a kérdés t — Miért ? Mi célra ?! Hiszen a polgárságban mindegyre felcsap ez a kérdés s a kitörés helyén önkéntes halottak fekszenek, mint ledőlt felkiáltó jelek a kérdés után. Tusakodom egy kicsit, de aztán mégis megtudakolom; — Történt-e nálunk sógor# hogy valaki elpusztította volna magát ? — Milyen okból ? — kérdi. — Hogy nehéz az élet. Rázza a fejét, hogy ilyenre nem emlékszik; Ágnes pedig kacagásra fakad mingyárt. Nem tudom« mit gondoljak nyugtalanító nevetése felől, de úgy tetszik, hogy ezt a gondolatomat is olyan furcsának és idétlennek tartja, mint amikor egymás mellé tettem a szép könyvet és a boltot. — Te mit nevetsz úgy ? — fordulok feléje. Nem jut egyhamar szóhoz, de aztán rámveti nagy barna, csillogó szemét és a kerti fák felé mutogatva mondja; — Holnap mind fütyöghetnénk akkor.... Sógornak is tetszik a pokoli kép, mit Ágnes furcsa kacagás után varázsolt a kerti fákra. Annyira tetszik, hogy még a lábát is széjjelveti, hogy szemléltetőbben tudja magyarázni. — Nézze csak, sógor úr; itt is egy, ezen a fán !.... Ott is egy, azon a fán!.,.. A szomszéd kertben kettő, három ; s a másikban öt-háti Mind nehéz élet miatt nyúlt meg a nyakuk, de most a fuvalom szépen legyezi őket.... Egyszerre megrezdül a fejem-vállam a borzongástól. Sógor megsajnál rögtön s mint egy dermedező gyermeknek a varázs-szót az ijesztő mese végén, úgy mondja nekem: — Bár élni tudjunk sógor úr.... A halálhoz mód kell!
