Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/4. szám - Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben
298 Szekfű Gyula szövetségétől, lezárta a kapukat és minden búskomorság, rossz előérzet nélkül alkalmazkodott az új helyzethez. Ebben legfőbb eszköze az ősi szabadságszeretet volt, mely most már levethette azon korlátozásokat melyeket a lovas-nomád állam élet rákényszerített. Mióta nincs többé a magyarnak rokona, nem bízik többé senkiben, senkivel nem áll össze élet-halálra, s mindenkit a gyepűn túl lévőnek tekint, akivel csak a gyepük járhatatlan rengetegjeiben épült szűk kis kapukon át hajlandó érintkezni. És a kapukat maga őrzi, vagy az országba fogadott vérrokonaival őrizteti. A. gyepük minden oldalról, kelet és nyugat, dél és észak felé megvédik, s e nagyszerűen funkcionáló védelmi őrvonal mögött ősi életkedve hatalmas munkára ösztökéli ... A nomád és félnomád magyar szabadságszeretete csak a nemzetsétfek és törzsek szokásjogától őrzött, védett életet és még legfőllebb a törzs nyári füves legelőit, folyókmenti téli tartózkodási helyét szerette szabadnak látni; még a kalandozások korának magyarja sem zárta le határait, hogy azok mögül minél gyorsabban kitörhessen a gazdag nyugati vagy bizánci tájakra, melyekből élt és reájuk szinte éppúgy szüksége volt, mint saját szállásföldjeire. Csak Szent István vonta meg az éles választó vonalat, mely nélkül nincs önálló nemzeti élet: mi a haza és mi az idegen, külső föld. Az ő rendelkezései jelölték ki a szabadságszeretet méltó tárgyát, a hazát és a haza földjét. .. Amit félretolt, a nomád szabadságszeretet, az új viszonyok között már úgyis külső végveszély és belső anarchia felidézőjévé vált, de amit helyébeállított, a haza, a föld . ,. mindenkor hatni fognak, A harmadik ősi tulajdonság, a politizáló hajlam, azaz politikai tehetség is tovább alakult Szent István működésében. Először mint politikai hagyomány, másodszor mint az új, keresztény nemzetközi élet eszközeinek és lehetőségeinek felhasználása. Á nomád eurázsíai lovasnépek politikai hagyománya, mint láttuk, abban állott, hogy a hatalmi körükbe lépett más, kisebb, gyöngébb népeket és néptöredékeket nem nyomták el, hanem békében és háborúban társaikká tették. Bizonyára ez a hagyomány is érvényesült Szent István azon rendelkezéseiben, melyekkel idegen lovagokat, papokat, iparos mesterembereket hozott be az országba és kinek'kinek meghagyta a saját szokásai szerint, saját nyelvében való életet, A beköltöző idegenek kezelésének e szentistváni szelid gyakorlatából fejlődött ki a középkori magyar államnak, mai szóval mondva, nemzetiségi vagy kisebbségi politikája, mely az utóbb beköltözött nem-magyar népeknek: besenyőknek, erdélyi-szászoknak, szepesi és más német, olasz városoknak, román kerületeknek, rutén, vlach és tót hegylakók telepeinek, a síkság kún és jász lakóinak területi, személyi és kulturális autonómiát adott, s őket ezen önadta jogaikban évszázadokon át megtartotta. Igaz, hogy a középkorban az államterület széjforgácsolódása különböző területi autonómiákra másutt is szokásban volt, de ez államberendezés két alapvető vonásával eltért az akkori európai gyakorlattól. Az egyik az volt, hogy Szent István és utódai csak idegen néptöredékeknek adtak ily autonom jogokat: magyar egyházi
