Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1939/2. szám - Szabó Zoltán: Zrínyi magyarsága

HR

S7ahó Znitcn \

készség" Nem azért vádolja a magyart, mert magyar, hanem éppen azért, mert elvesztette magyar erényeit. „Boldog Isten hiszen nagy silányság ez; s mi volnánk a magyarok ? mi magyarok ?“ Állandóan éles korbácsot használ. A magyar ellen ? Nem ! Az ellen, ami nem magyar a magyarban. Az elsők közé tartozik, akik a magyarságot nemzeti esszenciájának elvesztésétől, magyar tulajdonainak elaluv sától, magyar erényeinek elsilányodásától, magyar önvizsgálatának eltűnésétől és magyar erősfogadásának elmaradásától félti.

Magyarsága két pont körül kristályosodik ki.

Az egyiket így vallja: „Én nem hizelkedhetem édes nemzetem tenékedi hogy hazugságommal dicsérjelek.. Han?m így megmondom magadnak fogyatkozásaidat olyan szívvel és szándékkal, hogy meges- mérvén magad is, vssd ki azt a mocskot eszedből lelkedböU reformáld vétkedet, öltözzél igazságba, övedzzél erősséggel. , Ha a magunk fogyatkozásait megesmérlük előbb, könnyebben az orvosságot is feltalálhatjuk azután." Ez a lelkiismeretvizsgálati a kemény és félelem nélküli belenézés a nemzet hibáinak szakadékába.

A második alappont a helyzet sötétségéből felvillámló terv, a magyar bűnök felé a magyar erények színeinek felfestése, a szakadék partján való felugrás. Ehhez mi kell ? Egy baljóslatú és fatalista jelmondat vnll róla: „Jó szerencse, semmi más “ De mi nála ez a jószerencse ? Valami, amit várni szokás, ölhetett kézzel. nyugodtan, mint ajándékot az égtől? Nem! Valami, amit akarni kell és elérni lehet. Zrínyi jószerencse és sorsfogalmának magyar értelme Mátyás-tanulmányában bomlik ki. Ilyen furcsán céltudatos, akaratos módon: „Az ő (Mátyás) szerencséje mindenütt nagy volt, mert szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert vigyázása megcsalhatatlan, mert bátorsága győzhetetlen,**

Zrinyi magyarságának első alappontja a helyzet sötétségének könyörtelen meglátása. Második alappontja saját és hagyományos erényeink kifejlesztése által a jószerencsének kiérdemlése. Magyarságlátása; korommal festett alapra egész ragyogással fölfesteni a magyar reményt s a nagy magyar terveket.

E KETTÖSEGBEN szinte előképe mindannak, ami később a legnagyobb magyarok magyarságaként megjelenik. Széchenyi éppúgy eszébe juthat az embernek olvasásakor, mint Petőfi. Széchenyi ezzel a mondatával : „Mit érzek viszont magyarok között, magyarok közt, kiknek lelkét nem bélyegző még meg az elkorcsosulás szégyene; mit érzek messze a világ zajátul magamba vonulva ? Bánatot és reményt," Petőfi ezzel a verssorával: „Magya^ vagyok, természetem komoly, mint hegedűink első hangiai, arcomra fel-felröppen a mosoly," És Széchenyi a maga lelkiállapotáról valló Urai soraiban nem Zrinyi lelkiállapotáról vall egy igazán gyónó, igazi keresztény és igazi magyar őszinteségével: „Zendítsd meg a nemzeti dal gyászhúrjait s a múlt kor mélyeibe süllyedve édes kínok közt Berzsenyivel elsírom bús elégiámat; a ki nem vesz semmit azon hiedelmembül, hogy a magyar nemzet volt, Fel-felhasad ismét előttem az ég, és édeni kéjjel reppen lelkemen keresztül ily szózat: „Epedésid nem holtaka