Hitel, 1937 (2. évfolyam, 2-4. szám)
1937 / 2. szám - Balogh Jolán: Magyar mecénások Transylvániában
Magyar mecénások Transzilvániáhan 129 Az építtető mecénás mellett lassanként kifejlődött az építész mecénás, A XVI-XVII, században többen voltak, akik váraik, kastélyaik építkezését irányították. Maga Rákóczy György is szigorú bírálatokkal ellenőrizte építkezéseit. Például a sárospataki kastélynál kifogásolta a szobák elhelyezését, beosztását. Megjegyzi, hogy az egyik terem boltozása „nem szép forma". A munkácsi vár építkezéseivel kapcsolatban pedig egy ízben azt írja, hogy az építész „az delineatíot (vagyis a tervrajzot) megküldte ugyan, de inkább tehetnénk az szemmel látott valóságról ítéletet". Voltak főurak, akik külföldi egyetemeken tanulták az építészetet, mint például Bethlen Miklós, a kancellár, aki bethlenszentmiklósi kastélyának feliratában magát önérzetesen nevezi a kastély „architectus"-ának, vagyis építészének. Ez a kastély a fejedelmi Erdély renaissance művészetének legszebb alkotása, amellyel Bethlen Miklós époly maradandó emléket állított magának, mint megfigyelésekben gazdag önéletrajzával. BETHLEN GÁBOR és Rákóczy György felfogása — az erdélyi helyi viszonyokból fakadván — az erdélyi építkezéseknek és művészetpártolásnak hosszú időre egészséges irányt szabott. Hatásuk alatt pátriarchális szellemű mecénáskodás fejlődött ki, melynek főcélja volt a templomról, iskoláróP, családi udvarházról való gondoskodás. Nyugati viszonyokhoz mérten ez szerénynek látszik, de a helyi adott kereteket dúsan és gazdagon kitöltötte. Az ország szellemi és anyagi ereje nem folyt el gyökértelen alkotásokban, túlméretezett tervekben, hanem kézenfekvő gyakorlati célok művészi megvalósításában érvényesülhetett. Ennek a pátriarchális szellemű, gyakorlatias felfogásnak köszönhető, hogy a nagy fejedelmi mecénások elhunyta után a művészetpártolás, mecénáskodás kisebb körökre osztódva és megsokszorozódva — tovább virult és pártfogásával még a legsúlyosabb időkben is életben tartotta a művészetet, szép, kedves alkotásokkal népesítette be az országot. A XVII. századi pátriarchális mecénáskodásnak épen egyik legvonzóbb sajátsága, hogy abban mindenki résztvett, nagyok és kicsinyek, gazdagok és szegények egyaránt, ki-ki a maga tehetsége szerint. Másik, nem kevésbbé alapvető sajátsága a mély vallásos érzés, a komoly erkölcsi felfogás, mely át- meg áthat minden tevékenységet. Ezek a tulajdonságok az akkori erdélyi gondolkodás fundamentumai voltak, aminek felemelő megnyilatkozásait olvashatjuk az egykorú végrendeletekben, sírfeliratokban (iktári Bethlen István végrendelete 1646, Haller János kerelőszentpáli sírkövének felirata stb). Természetes, hogy ez a mély vallásos gondolkodás kifejeződött az építkezésben, művészetpártolásban is. Ha valaki kastélyt emeltetett, az emléktáblán nemcsak saját tetteit, címeit örökítette meg, hanem Istenbe vetett bizodalmáról is I Az iskolai alapítványokra, az erdélyi mecénáskodásnak erre a nagyon fontos ágára itt nem térlietiink ki, csak utalunk arra, hogy a számtalan meleghangú alapítólevél, melyekben a főrangú és polgári adakozók aggódó szeretető a magyar ifjúság iránt és a műveltséget megbecsülő gondolkozásmódja nem egyszer megható módon nyilatkozik meg, az erdélyi lélek megismerésének egyik igen gazdag, de kiaknázatlan forrása,
