Hitel, 1937 (2. évfolyam, 2-4. szám)
1937 / 2. szám - Balogh Jolán: Magyar mecénások Transylvániában
126 Dr- Balogh Jolán jelmondatok kedvelése — mind olyan vonások, melyek a XVI. századi erdélyi feliratokon egyre visszatérnek, sokszor szó szerint is. A renaissance korában — a középkorral ellentétben — a mecénás, az építtető, az alapitó többnyire megnevezi magát, a nemzetségi címereket sűrűn használja, a feliratokon pedig vallásos vagy hazafias jelmondatokban tárja ki gondolatait, meggyőződését. A gyulafehérvári székesegyház északi kápolnáját. Lázó János esperes alapítását (1512), mely e kornak igen jellemző emléke, szinte elborítják a vallásos feliratok és az erdélyi nemzetségek címerei. A névjelzés elterjedésével kisebb, szerényebb mecénásokról is értesülünk. A legújabban felfedezett vízaknai falfestmények feliratából megtudjuk, hogy azokat Makray Márton és Gergely diák^, vízaknai számtartók csináltatták 1522-ben. E kornak mély műveltségét, magas művészi igényeit semmi sem érzékeltethetné jobban, mint ez a felirat. Egyszerű diákok, vidéki számtartók gondoskodtak a templom díszéről, adtak pénzt művészi falfestményekre. A vidéki, falusi nemesség vallásos buzgalmának és művészetpártolásának egyébként is számos jele maradt fenn. Most csak két példát említünk még, a csíkszentléleki szép szárnyasoltárt, melyet a Czakó-testvérek csináltattak 1510-ben és a készül templom díszes renaissance ajtaját, melyet Novai Tamás és Veres Antal faragtattak 1521-ben. A szerény falusi mecénások mellett nem hiányzott a művészet- pártoló renaissance főpap típusa sem. Geréb László, majd később különösen Várday Ferenc erdélyi püspökök tűntek ki a főpapi mecénások közül. Az utóbbi nemcsak rendkívül bőkezű mecénás volt, hanem nagy műgyűjtő is. Mint ilyen, egyike a legelsőknek Erdélyben. Voltak olasz ötvösmunkái, miseruhái, kárpitjai, díszes kéziratai, sőt még olasz képei is. A művészetet nemcsak egyháza díszítésére használta, hanem — mint az újkori mecénások — a szépet önmagáért szerette, a műtárgyakat önmagukért gyűjtötte. Ugyané század végén Báthory Zsigmond fejedelem emelkedik ki, mint gyűjtő, aki e korszaknak megfelelően inkább a ritkaságokat gyűjtötte, közöttük a hazai emlőinket is. Kincstárában őrizte Mátyás király kardját, buzogányát, Hunyadi János arcképét. A XVI. SZÁZAD folyamán a városi polgárság is mindinkább szerephez jut a művészetpártolásban. Művészi igényei megnőnek, főként házait nagy gonddal épiti, csinosítja. A kolozsvári renaissance házak jórészét az ottani polgárok építették és ékesítették fel díszes ajtó- meg ablakkeretekkel, amivel nem csekély mértékben járultak hozzá a város kőfaragó művészetének fellendítéséhez. Házaikra ők is szívesen írtak vallásos vagy humanista jelmondatokat. (Audi, vidi, tace, si vis vivere pace 1559. Deus superbis resistit, humilibus dat gratiam 1582. stb). A század második felében a latin nyelv mellett már gyakran használják a magyar nyelvet is. „HATALMÁSSAGNAK WRA BÓDOG EMB(er) BENNED BÍZIK" — olvashatjuk az egyik i Gergely diák (Gregorius Literatus) talán azonos azzal a „Vízaknai Ger^el Scola Mester“*rel, aki résztvett Heltai Gáspár bibliafordításában (Kolozsvár, 1651).
