Hírünk a Világban, 1962 (12. évfolyam, 1-3. szám)
1962 / 2-3. szám
Hírünk a világban 17 Kodály Zoltán gondolataiból A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naív és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez. A magyar népdal a hangversenyteremben! különösen hangzik ma még. Hogy egy sorba kerüljön a világirodalom remekeivel és a — külföldi népdallal. De megjön az ideje ennek is. (1907) * Mióta a népszínmű és vele a népies dalirodalom nagy, lefelé ható nyomása megszűnt, mióta nem szállít a város a falunak népdalt; újra felszabadult, megindult a falusi produkció ... Majd kiderül, hogy a népdal még nem mondta ki az utolsó szót; nem egy elavult stílus maradványa, nem a történet holt relikviái közé való, hanem eleven élet. (1918) * Zenei köztudatunk akkor lesz, mikor a nyolcadik millió is magáévá teszi hétmillió magyar zenei érzését, amire ma még idegenkedve néz... A néphagyomány nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a nép zeneéletét ellátta. Köze van még az élethez, a mindnyájunk mai életéhez. Megvan benne magja, terve egy nagy nemzeti zenekultúrának. Ennek kifejlesztése, teljessé tétele a művelt réteg dolga. De csak a néppel való lelkiegységben lesz rá ereje. Hogy nemzetté lehessünk, előbb újra, meg újra néppé kell lennünk. (1935) * Mint a nyelve: a magyarnak zenéje is szűkszavú, lapidáris kisterjedelmű, nagy súlyú remekművek sora. Pár hangnyi dallamok, mintha kőbe vésve állták volna századok viharát. Oly végleges a formájuk, mintha nem változtak volna ezer év óta. Egyik-másiknak pontos megfelelője is előkerült a rokonnépeknél. Mintha tegnap hagyták volna abba a közös dalolást. . . Általában inkább aktív, mint paszszív. Inkább akarat, mint érzelem kifejezője. A céltalan búsongást, sírva vigadást nem ismeri. Még a székely “keserves”-ekből is elszánt energia sugárzik.. . Ritmusa éles, határozott, változatos. Dallama lendületes, szabadmozgású, nem előre elgondolt harmonikus alapból félénken kibontakozó. Formája: rövid, arányos, világos, átlátszó. (1939) Az értelmiség kivetkőzött a magyar nyelvből, elidegenedett a magyar zenétől. Ha találkozik vele: idegennek érzi. El lehet hinni, hogy őszintén. Akár asszimilált, akár “törzsökös', nem közvetlen folytatása a nepnek, nem él benne a nép kultúrája, mint a felnőttben a gyermek; más a lelke, nem érti a nép beszédét, zenéjét, baját, örömét. Hosszabb ideig azonban egy népet sem lehet hajlamai ellenére vezetni. Meg kell tanulnunk egy ország nyelvét, ha benne élni akarunk. Ha a népet érteni akarjuk, meg kell ismernünk zenéjét. (1939) * A néphagyomány az állandó, változásaiban is változatlan gránitréteg, ütt van még benne a honfoglalók dala... Az idők a honfoglaló lélek újjászületését követelik. Mindenütt meg kell ragadni, ahol még van belőle. Azt mondhatná valaki, az ősi réteg a nemzet műveltebb feléből már kiveszett. Hisszük, hogy csak alszik, még felébreszthető, tudatosítható. A magyarság sohasem alakulhat úgy át, hogy ez a réteg kihulljon leikéből, akkor nem lenne többé magyar. Csakúgy, mintha a nyelvből kiveszne az alapszókincs és szerkezet. (1939) * A cigány, a legjava is: félművész, akkor van igazán elemében, mikor félművészetet játszik. Magyar tánczenét, “talp alá valót” alig lehet jobban előadni. A magyar előadóstílus ritmikus hagyománya itt teljes virágában van. Már a lassú, érzelmes dalokban nem tudom hány magyar vállalja azt a nyivákoló, vinnyogó, a folytonos csúsztatás következtében beteges érzelgős hangot, ami inkább a sátoros cigányok kocsi után futó rimánkodását fejezi ki, mint a magyar karaktert. (1939) * Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra közt. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s azt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janus-arcunk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca? Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni a távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre. (1939)
