Hírünk a Világban, 1962 (12. évfolyam, 1-3. szám)
1962 / 2-3. szám
18 Hírünk a világban A magyar zenéből a nemzetközi zene megértésére könnyű út vezet, fordított irányban nehéz, vagy semmilyen. Tehát szükség van magyar zenei nevelésre, magyar és nemzetközi szempontból egyaránt. Nemzetközi érdeklődésre annál inkább tarthatunk számot, mennél magyarabbak vagyunk. Magyar zenei műveltségre pedig ezen az úton juthatunk, enélkül továbbra is csak idegen művészetnek szálláscsinálója minden zenetanításunk. (1945) * Bartók minden egyes szereplése, említése Magyarországot jelenti. A világ népei kénytelenek tudomásul venni, hogy művészete ebben a talajban gyökerezik, akarva, nem akarva, ezt az országot, népet festi vele, hogy e nép jellemét műveiből jobban megismerheti bárki, mint akármilyen jóakaratéi propagandából vagy rosszakaratéi ellenpropagandából. . . (De) méltók vagyunk-e a rólunk festett képhez, azok vagyunk-e valóban, aminek minket látott és láttat? Eleget nézünk-e abba a tükörbe és elegen vagyunk-e, akik ebben a tükörben meg is tudjuk magunkat látni? S ha vagyunk, nem vagyunk elegen . .. Petőfi szemrehányóan kérdi a nemzettől: “mikor ébredsz öntudatra?” Nos, Bartók művei erre az önérzetre is tanítanak, mégpedig minden internaciolanizmusa ellenére, sőt éppen azért: magyar önérzetre, bátorságra . . . Jókainak gyakran a szemére vetették, hogy hősei valószerűtlen, nem létező alakok. Pedig ilyenek nálunk mindig voltak és lesznek, akik gondolnak merészet és nagyot és ráteszik életüket. íme Bartók is ilyen típus, és már ezért is nyitva előtte az élt a magyarság szívébe. (1955) * Egy nemrég ittjárt amerikai lapszerkesztő becslése szerint ottan 15 év múlva már nem lesz szükség magyar lapra; nem lesz, aki olvassa. Hát ez az, ez ellen kellene küzdeni. Elérni, hogy azok szive is vágyjék vissza, akik nem ihatták a Tisza vizét, mert ott születtek. Akik sose látták a Tiszát, akik nem tudják, hogy kenyerünk, borunk, gyümölcsünk íze, éltető ereje világszerte párját ritkítja. És ha megőriznék a nyelvet, még megsejthetnék, hogy ez a föld, ez az éghajlat termette költészet, művészet nem pótolható mással az ő számukra. Mert csak ők érthetik meg igazán teljesen, minden titkos rezdülésével, ezeréves visszhangjával és minden, más számára megfejthetetlen titkával. (1962 karácsonyi üzenete) Sándor Erzsi (1885-1962) Kodály Zoltán panaszolta nemrég, hogy a magyar tehetségek az otthoni közöny következtében milyen nagy számban mentek külföldre, s szóródtak szét a világban s vesztek el többnyire a magyarság számára. Nagy előadóművészeink közül talán Sándor Erzsi volt az egyetlen, aki — néhány nagysikerű külföldi vendégszereplése ellenére — még átmenetileg sem vonta el tehetségét a hazai közönségtől. Ő volt egyik legnagyobb énekművésznőnk, akit sokszor neveztek a “nemzet csalogányának” is. 1885 augusztus 28-án született Kolozsvárt. Korán feltűnt szép hangjával és Farkas Ödön, zeneszerző és a Kolozsvári Zeneakadémia igazgatója tanította. Utána Budapesten folytatta énektanulmányait a zeneakadémián s 1903-ban az Operaház szerződtette. A bemutató előadáson Lakmét énekelte óriási sikerrel. 1917-ben megkapta, elsőként a magyar énekesnők közül, a cs. és kir. kamaraénekesnő címet. 1921-ben az Operaház örökös tagjává nevezték ki. 40 évi szereplése alatt kb. 1000 estén lépett fel 90 operai szerepben. Visszavonulásakor márványszobrát állították fel az Opera előcsarnokában. Otthon sok hanglemeze is megjelent. 1962 március 21-én halt meg Budapesten. Bár lapunk feladata elsősorban a külföldi magyarság kulturális teljesítményeinek figyelése, ezúttal a magyar művészet egy olyan alakjáról akartunk megemlékezni, aki közvetlenül soha semmit sem tett “hírünk” fejlesztésére a külföldön. Sándor Erzsi s még néhányan a nehezebb részt vállalták: Világhír helyett a hazai közönség művelését. Az ő hűségük, áldozatos munkájuk nélkül azonban nem nőhettek volna fel azok az új zenésznemzedékek sem, akik a magyar névnek később külföldön szereztek megbecsülést. FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG Nemcsak az ausztráliai magyarok lapja! Box 3933. G.P.O. SYDNEY, N. S. W.
