Hírünk a Világban, 1962 (12. évfolyam, 1-3. szám)
1962 / 2-3. szám
10 Hírünk a világban Magyar lábnyomok jugoszláv por alatt Irta: SZIKLA Y ANDOR 1. A már egymilliós lakossághoz közeledő, nagyforgalmú, profiljának fő vonásaiban türelmetlenül modern Belgrád többnyire már csak a kulisszák mögött mutatja a századforduló törökös nagyközségének és az első világháborús Szerbia fővároskájának maradványait. Mégis: az ember körül, ha magyar származású, a régieknél is régebbi időknek, a valamikori Nándorfehérvárnak szellője leng ott léptennyomon. Az amerikai követségbeli hivatalom ablakaiból a múlt év őszéig három éven át naponta láthattam el a Duna és a Száva találkozópontjáig, odáig, ahol magyar és török harcosok vérétől vöröslött a viz öt évszázaddal ezelőtt. Elsétálhattam a Kalimegdán hatalmas területet magukba záró, nagyobbrészt ma is szilárd erődítményeiig: a belső-várban Kapisztrán kápolnájáig, Hunyadi leomlott lakosztályának sértetlen bejáratáig, az alagutakig, amelyeken át a várvédő katonák tízezreinek élelmezéséről gondoskodtak, le egészen a Nebojsa-toronyig, az előőrsök kapitányának hadiszállásáig. A hagyományos kifejezéssel élve, itt “mentették meg a keresztény civilizációt”, mint másutt mások is annyiszor s lényegében oly meddőn. Itt született meg a világraszóló diadal, amelynek emékére, pápai bulla értelmében, ma is minden katolikus templomban minden délben megszólaltatják a harangokat s amelynek stratégiai és taktikai részleteit St. Cyr-től West Point-ig Nagy Sándor, Caesar és Napoleon haditetteivel együtt tanítják. * Régi magyar visszhangokra fülel az ember a mai Belgrád immár egyik közvetlen külvárosában is: Zemun-ban, az ősi Zimonyban, ahol Hunyadi meghalt, de ahol sógorára, nándorfehérvári vezértársára és Magyarországnak egy kis ideig szintén volt kormányzójára, Szilágyi Mihályra is kell gondolni. Az is észbeötlik, hogy 1914 idején itt, ilyen messze és ilyen közel, volt az országhatár, amelyen át napbarnított magyar bakák dalolva (“Megájj, megájj kutya Szerbia . . .”) meneteltek egy újabb Mohács felé. Más nagy magyarok számos emlékét Belgrádiéi autón négy órányira találjuk, Zágrábban, amelynek várispánságát még Szent László király alapította; a Nikola Subic Zrinski tér a horvát bánnak, magyar költőnek, európai hadvezérnek és politikusnak, Zrínyi Miklósnak tiszteleg. Még messzebb esnek IV. Béla és Mátyás nyomdokai, amelyekhez az út a valamikor Spalato-nak ismert Split-be és a régi krónikákban Trau-nak nevezett Trogir-ba vezet, a dalmáciai tengerpartra. Nehéz leküzdeni a kísértést: külön terjedelmes riportot kellene itt most írni Európa egyik legkülönlegesebb történelmi, archeológiái látványosságáról, Diocletianus szláv születésű római császár Split-ben lévő, a tengerparttól befelé egész külön városrészként elterülő palotájáról. Város a városban ez, ezrek laknak benne; a földalatti folyosókat és termeket még csak részben tárták fel, nincs végük-hosszuk. A palota falai és kapui közötti óriási területen korról-korra tovább építkeztek: elvonul a látogató előtt minden építészeti stílus, kb. Kr. u. 300-tól a mostaniig. Egy hatalmas márványmedence benyomását keltő térről, amely a legbelsőbb palotaudvarok egyike volt és most terrasz-kávéházak és vendéglők vannak rajta, néhány lépésnyire székesegyház emelkedik. Legelső formájában Jupiter temploma volt; látogatta Diocletianus császár is, aki meglepően úgy fejezte be uralkodását, hogy lemondott, ide vonult vissza, cincinnátusi egyszerűséggel főként káposzta-termelésnek szentelte idejét, itt halt meg s itt a sírja. A katedrális előtt, helyesebben közvetlenül rajta, van találkozónk a magyar múlttal. Rajta, mondom, mert az a márványkoporsó, amely képviseli, a főbejárat tetejéhez van erősítve. 2. A muhipusztai összeomlás után IV. Béla, aki 1220 óta már Horvátország királya is volt, családjával Ausztrián át Zágrábba, onnan Splitbe és Trogü-ba menekült. Néhány hónappal később tatár csapatok érkeztek a környékre. Vezérük a menekültek kiadatását követelte a trogiri nagytanácstól, amely azonban elzárkózott és a sorozatos fenyegetésekre nem válaszolt. A királyi család a közvetlen közelben lévő szigetre költözött, amelyet akkor és azért neveztek el Kraljovac-nak, Királyszigetnek. A tatárok már ostromra készültek, amikor Ogotaj nagykán halálának híre érkezett; a magyarorsági fővezér, Batu kán, akinek esélyei voltak
