Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1959-11-01 / 6. szám

12 Hírünk a Világban szuális aberrációk, a minden rendű és rangú bűn gyüj tőmedencéje. A lap felső irányítása inkább politikai, mint irodalmi volt. A központosított tá­jékoztatás éppúgy vonatkozott a politikai napi sajtóra, mint az irodalmi lapokra, illetve folyóiratokra. A sajtó iránti követelmények két ellen­pólusra irányultak: az általánosra és a tipikusra. Ezek a gyakorta emlegetett fo­galmak alkalmasak voltak arra, hogy minden írásmű hasznosságának vulgáris értékmérői legyenek. Jelentőségét legjob­ban gyakorlati példával tudnám megvi­lágítani. így például a lakáshiány nem lehet tárgya sem a szocialista sajtónak, sem a szocialista irodalomnak. A lakás­hiány lehet általános jelenség, de a tipi­kus, ami a fennálló társadalomra jellem­ző, mégis az, hogy új és modem munkás­lakások építését kezdték meg. Az, hogy a munkásság életszínvonala alacsonyabb, mint a háború előtt volt, — ez igaz lehet általánosságban, de a szocializmus épí­tése közben mégis az a tipikus, hogy egyes kiváló szakmunkások, az ún. él­munkások (sztahanovisták) lényegeseb­ben többet keresnek, mint a háborút me­gelőző időszakban. Az általános tehát elvetendő, és mind a napi sajtóban és mind az irodalomban csak a tipikusnak van létjogosultsága. Ennek a tételnek igazolására csatasorba állították nemcsak a statisztikát, hanem azokat az irodalmon kívül álló személye­ket is, akiknek az új olvasó réteget kel­lett megszemélyesíteniük. Emlékezetes, hogy a budapesti írószö­vetség egyik megbeszélésén megjelent egy Szőczei Sándor nevű kiváló kovács, akit termelési eredményeiért, — talán nem is alaptalanul — gyakran méltatott a napi sajtó. Az összegyűlt Íróknak arról tartott előadást, hogy mi az, amit a mun­kásság, mint új olvasóközönség vár az íróktól. Pontosan és szabályosan felsorol­ta mindazokat a kellékeket, amelyeket a hivatalos irodalompolitika az irodalmi alkotásokhoz elengedhetetlennek ítélt. A szocialista munkaverseny dícséretét az ellenség leleplezését, a jelenen alapuló jövő idillikus szemléletét, a harmonikus családi életet és a magasabb termeléke­nységet elérő munkások és munkásnők romantikus szerelmét. Természetesen a konfliktusnak sem szabad hiányoznia a hivatalosan jóváha­gyott írásművekből. Ajánlatos, ha a kon­fliktus a munkából és a magánéletből adódik és mivel ezek nem antagonisztikus ellentétek tehát a jól végzett munka fel­oldja a magánélet diszharmóniáját is. Az alapelemek, amelyekre épülnie kel­lett volna az új magyar szocialista iro­dalomnak, tulajdonképpen bizonyos tár­sadalmi áttételekkel azonosak voltak a feudalizmus és az egyház konzervatív, merev irodalmi követelményeivel. Szőczei Sándor a kiváló kovács ezeket követelte a magyar íróktól, és amikor Dé­­ry Tibor, az egyik legnagyobb élő magyar prózaíró, megkérdezte Szőczeitől, hogy milyen élő magyar író művét ismeri, ki­derült, hogy eddig még egyetlen egy magyar szocialista-realista könyvet sem olvasott. Az önmagában még nem tragikus, hogy rövid úton kiderült az új típusúnak beál­lított, különben jól dolgozó emberről, hogy a magasabb termelési eredménye­ket elérő munkás kulturális fejlődése nincs egyenes arányban a munkateljesít­ményével, — még az sem katasztrofális, hogy ezeknek az irodalmi alapkövetelmé­nyeknek már eleget tett az új magyar irodalom mennyiségileg domináns része, — ebben a megnyilatkozásban az volt az árulkodó, hogy az irodalompolitikai igé­nyeket kielégítő írásművek bármennyire is tipikusak voltak, nem keltették fel az új típusú ember érdeklődését. Ez a múló epizód valóban nem volt olyan jelentékeny, hogy a benne rejlő el­lentmondások konzekvenciák levonására kényszerítették volna akár az irók nagy­részét. A konfliktus akkor mélyült el, amikor a felsőbb politikai szervek állandó propagandájára: az írók ismerjék meg az életet, menjenek a munkások és parasz­tok közé — megindult egy kezdetben kényszerű, később izgalmas felfedezések­kel teli országárás. « Az új élet felfedezése » eleinte termé­szetesen hivatalos segédlettel történt. Mind a központi, mind a helyi pártappa-

Next

/
Thumbnails
Contents